Rövidposzt: minden nem jöhet be

Tegnap mentünk vendégségbe, úgy látszik errefelé nem kizárólagosan családi ünnep a Karácsony, hanem a barátok/ismerősök számára is fenn van tarva egy alkalom. A házat nyilvánvaló okokból nem fényképeztem – pedig lett volna mit rajta – egyenes kilátással a Maunalua-öbölre, a Koko Headre és Kráterre.

Íme egy felvétel a kilátásról az öbölre és a hegyekre egy közeli strandon, a gúgli jóvoltából. Nagyjából hasonlót láthattunk a ház kertjében sétálva is, csak éppen Holdfelkeltekor. Mondanom sem kell, mennyire jól nézett ki.

Ezen kívül volt rá esély, hogy a pár hónapja mutatott autóval utazhassak idáig, beteljesítve ezzel gyerekkori álmomat, ami sajnos nem jött össze végül. De egy másodpercre sem panaszkodnék emiatt: minden nem jöhet össze egyszerre, és remélhetőleg lesz még rá lehetőségem pótolni eme mulasztást.  A vendégségben pedig egyébként is jól éreztük magunkat, és ez lenne a legfontosabb, ugyebár. :)

Jubileum: 50. poszt! És pont Szenteste! Ez nem lehet véletlen!

Karácsonyi posztözönünk második részéhez érkeztünk. Az első, komolyabb hangvételűt követően immáron egy könnyedebb téma, amely egy az elmúlt két évben majdhogynem tradícióvá nemesült  (már ha két alkalmat követően lehet egyáltalán erről beszélni) szokásról tartandó beszámoló lenne. Ez pedig nem más, mint a Szentestét megelőző fürdőzés, amelyet tavaly a kedves nej krétai erasmusos tanulmányútja során ejtettünk meg, idén pedig itt, Oahun. Kattintás után olvasható a poszt érdemi része:

Rövidnek indult: gondolatok az óvóhelyről

A karácsonyi ünnepekre tervezett posztözön első tagjaként ezúttal nem Oahu szigetével foglalkoznék, hanem egy rögtönzött kis időutazást tennék. Ugyanis az itteni nemzeti archívum honlapjára egy olyan irományt tettek fel, amely egy – engem már igencsak régóta érdeklő – témába enged bepillantást nyerni: miszerint a hidegháborús évtizedek alatt párszor majdnem bekövetkező atomháborút az egyes felek mégis hogyan tervezték kivitelezni.

Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam II.

Nos, múltkorjában ott hagytam abba, hogy a diákhitel errefelé nem (sem) tréfadolog. De evezzünk inkább nyugalmasabb vizekre (ha már a Csendes-óceán itt van a közelben), és beszéljünk a: szivárványokról! Bizony, itt nem véletlenül szerepel egy az autók rendszámán is: szinte minden nap látni egyet (legalábbis az egyetem környékén mostanában egészen biztosan), néha kettős szivárványok is jelen vannak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész életemben ennyit nem láttam még, mint az elmúlt hat és fél hónap során, és tényleg mindig jókedvre deríti az embert a látványuk (még most is, pedig csak rájuk gondoltam). Talán nem véletlenül kötötték eleink jelenlétét a jószerencséhez.

Adventi hangulat

Az utcánk végén  az egyik szomszéd elég komolyan veszi az adventi készülődést:

Mānoa Heritage Center

Az elmúlt hetek igen mozgalmasra sikeredtek (legalábbis munka szempontjából): miután leadtam a cikket, elkezdtük az új méréseket, a korábbi téma egyfajta kiegészítéseként. A munka ezzel a berendezéssel meglehetősen időigényes (többször is előfordult 14 órás munkanap), ami után nem volt túl sok energiám írni. A héten ráadásul egy beszámolót is kellett tartanom a csoport előtt, arra is kellett készülni valamikor (és napra pontosan az érkezésemet követő hatodik hónapon adtam elő). De ma szerencsére nem kell bemennem az egyetemre, így egy jóleső alvás és párórás édes semmittevés után (ezeket igazán csak egy 55 órás munkahét után lehet értékelni) végre leülhetek egy újabb poszttal gazdagítani az eddig meglevő kollekciómat.

Uku

Nem is mutattam még be legújabb szerzeményünket: Ukit (a poszt címét a gyakran használt becenév adja). Mahagóniból készült, koncert ukulele (ami esetünkben igazából a méretét és hangolását takarja: G4-C4-E4-A4). Nagyságát illetően a képen látható asztal és székek az irányadóak, amúgy 58 cm (23") hosszú hivatalosan, ezzel pedig a szoprán és a tenor társai között helyezkedik el.

Nem is annyira új szerzemény: még a hónap elején vettük meg, a kedves nej minden nap szorgosan gyakorol rajta. (Pár hónap múlva meg már lehet, hogy óvördöréjnbózni is tud majd) :) 

Az árfekvéséről annyit, hogy az általunk kinézett hangszerboltban a legolcsóbb olyan 60 dollár körül volt, a határ pedig konkrétan a csillagos ég: láttunk több, mint tízszer ennyiért (700-ért) is. Mi azért megpróbáltuk kezdő hangszerként belőni azt, amelyiknek már nem gyermekjátékhangja van: nagyjából 100-150 dollárért már lehetett ilyet kapni, a fenti példány 110 zöldhasúba került. Tulajdonképpen 180-ért olyat is próbálgattunk, amelyiknek szerintem már szinte tökéletes hangzása volt (csak annyi pénzt nem kívántunk erre áldozni). Ami annál többe került, az pedig véleményem szerint csak flancolásra lenne jó :)

Amúgy valahol az albérletünk szomszédságában is van egy testvére: néha hallani, ahogy átszűrődnek az akkordok.

Vasárnap: múzeumlátogatás + születésnap II.

Mint azt a poszt első részében már említettem, a múzeumlátogatást születésnapi mulatság követte. Így sajnos sietnünk kellett hazafele, mivel egyik kedves posztdok munkatársam jött értünk autóval, hogy kettőre kiérjünk a Waialae strandra. (De csak miután tettünk egy kitérőt a kicsit arrébb található Kawaikui strandra. Eredetileg a kettő között vacilláltunk és sofőrünkben kissé összekavarodtak a dolgok, hogy végül melyikre is tettük le a voksunk). Ezeket errefelé 'Beach Park'-nak szokták nevezni – és nem csak kilométer hosszúságúak vannak, hanem vannak picikék is, családiasabb hangulattal, miként ez is utóbbi kategóriába tartozott. Itt alapvetően őslakosok vannak, a nem kis tagszámú családjukkal egyetemben, ennek megfelelően sok kisgyermek vett körbe bennünket (hogy ezt miért hangsúlyozom, irományom végén kiderül).

Vasárnap: múzeumlátogatás + születésnap I.

Meglehetősen el vagyok havazva az új kutatási témám okán (tegnap kezdtük a méréseket*), ezért nem jelentkeztem immáron egy hete. De hogy pótoljam eme szörnyű mulasztást, máris belevágok abba, hogy mi történt ezen a héten vasárnap.

Rövidposzt: Veteránok napja

A mai ünnepnap 1954-ig a Fegyverszünet napjaként volt ismeretes (miként Franciaországban és az Egyesült Királyságban a mai napig így nevezik), eredetileg az I. világháború végét ünnepelték a győztes hatalmak. Itt a fent említett dátum óta jelentése bővült: az összes valaha szolgált bakára emlékeznek ilyenkor. Ez persze azt vonja maga után, hogy nem nagyon dolgoznak, így az egyetem is töküres.

Milyen kár, hogy német a főnököm, akik hozzánk hasonlóan – és nem túl meglepő módon  – sok ünnepelnivalót nem találnak ebben a nevezetes dátumban (már azon kívül persze, hogy végre vége lett a "Nagy Háborúnak"), így a mi kutatócsoportunknak szerencsére szokásos munkanap jár. Ez ellen úgy tüntetek, hogy megírtam ezt a rövid posztot, egyfajta sztrájk gyanánt, hogy addig se kelljen buzgálkodnom. :)

U. i.: Amúgy tudtátok, hogy Verdun környékén a mai napig vannak "vörös zónák", ahova nem lehet belépni? Annyira tele lett szemetelve tüzérségi lövedékekkel, hogy még kell párszáz év a megtisztításukhoz. Engem ez nagyon meglepett, amikor anno olvastam.

Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam I.

Már egy ideje érlelődött bennem egy poszt megírása, amelyben pár olyan érdekességet gyűjtenék össze, amelyek európai szemmel furának hatnak. Jónéhányról már korábban szót ejtettem, de most itt az ideje, hogy megosszam veletek azokat is, amelyek eddig említetlenül maradtak.

Látnivalók: China Walls, Halona, Makapu'u

Még szeptember végén voltunk hivatalosak ebédre egy helyi magyarnál, aki volt olyan kedves, és  utána elvitt minket a sziget délkeleti csücskébe. Egy-két helyen már jómagam is voltam (és be is számoltam róla annakidején), de azért a nagyja teljesen új volt számomra. Képválogatás következik:

Kirándulás a Diamond Headhez: kiegészítés

Tegnapról még kimaradt pár kép, amit szerintem még érdemes megosztani veletek. Előrebocsátom, hogy szigorúan csak az eredeti rész megtekintése után szabad ezeket a képeket megnézni! :)

Kirándulás a Diamond Headhez

Az elmúlt pár nap igazán izgalmasra sikeredett: a kedves nejem egy még kedvesebb újdonsült ismerősének köszönhetően ugyanis szombat óta tapasztalhatjuk (egészen péntekig), milyen érzés is házszitternek lenni*. Ez – hasonlóan a bébi megfelelőjéhez – abból áll, hogy vigyázunk a házukra, gondozzuk a kertet, etetjük az állatokat. Külön kérésre – hogy a macskák (két nőstény egyébként, és természetesen rendkívül kényeskedő kis jószágok, viszont gyönyörű a bundájuk) ne legyenek nagyon magányosak – még ott is alszunk. A ház pedig a sziget túloldalán van (az északi parton), kb. 30 kilométerre az egyetemtől, szóval a héten minden nap keresztülautókázhatom a szigetet. De hogy ne higgye mindenki, mennyire ki van velünk szúrva, elmondhatom, hogy a ház (bár nem nagy) gyönyörű, pazar helyen fekszik, egy kis félszigeten, tökéletes kilátást nyújtva a rendkívül csendes vizű öbölre, miközben szemben hegyek adják a hátteret, amin felhők csücsülnek. Bármilyen képeslapon lenne, az ember borzasztóan giccsesnek találná, de élőben egyszerűen félelmetesen szép.** Szóval ez az egy hét igazán élménygazdagnak ígérkezik (illetve ígérkezett, kár, hogy ennyi időt kellett eltöltenem a cikkünk kéziratának utolsó simitásaival), amiből jópár szép poszt kerekedhet idővel. Főleg, hogy a hétvégén tettünk egy autós kirándulást is, arról is lehet mesélni, miként arról is, hogy úgy általában autósként milyen érzés közlekedni (előre annyit mondanék, hogy nem meglepő módon tök más, mint gyalogosként és bringásként, illetve nem kimondottan élvezem a dolgot), ezenkívül van pár szép hely a ház szomszédságában, ahová csak át kell kajakozni (mivel az is rendelkezésre áll). Az elkövetkező két nap során talán erre is sort kerítünk majd. 

Kézirat leadva, jöhetnek a posztok!

Mindez azt jelenti, hogy két hónapig rághatom a körmömet, mit szólnak hozzá a bírálók. De most ez mellékes, a lényeg, hogy három nap híján öt hónappal az érkezésem, illetve két és fél hónappal a mérések befejezése után már sikerült egy cikket is írnom, amelyet remélhetőleg hamarosan újabbak is követnek. A mai nap meg lehet egy kicsit lazítani.

(Bár nem szeretem a pezsgőt, de szerintem most egy ehhez hasonló kép való ide.)

Gyorsposzt: Bekktúdöfjúcsör

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje (szigorúan csak az első két rész, a harmadikat el lehetett volna felejteni). A második, részben úgymond jövőben zajló rész pedig ma van.

Házi feladat: a napokban mindenki kerítsen rá időt, és nézze meg a trilógiát! (A harmadik részen nyugodtan aludhattok –  én legalábbis így tennék a helyetekben :) ).

Kisszínes: a biztonság mindenek felett(?)

Úgy vélem már említést tettem arról, hogy miután röviddel megérkeztemet követően ügyfele lettem az itteni bankomnak, nem volt éppen zökkenőmentes a bankkártyám kipostázása. De hogy röviden összefoglaljam: annyi történt, hogy a valóban rendkívül kedves – ámde annál inkompetensebbnek bizonyuló – ügyintéző valamit elszúrt a rendszerben (amit azelőtt nemrég frissítettek, mint azt megtudtam a másfél órás bankszámlanyitási szeánsz során). Így a két hetes várakozási időből majdnem másfél hónap lett.

Money, money, money... II.

Hát akkor térjünk át a dollárosokra. Igazából nem is így kellene hívnunk a mindennapokban, hiszen van neki magyar neve is, mint azt már a népmesékben is annyiszor olvashattátok. Bizony ám, a tallérról beszélek. Mint ahogy tallér volt a szlovén pénz is (tolar), amíg át nem tértek az euróra 2007-ben. (Mi is akkor vezettük be, nem? Sajnos egyre gyakrabban hagy ki a memóriám :) ). Érdekesek amúgy ezek a pénznevek: a garas például a groschenből (például a néhai osztrák schilling váltópénze), a forint pedig a 'florentinus'-ból ered, ami a firenzei aranypénzt jelentette valaha. És van pár "rokona" is a forintnak, amely ugyanebből a szóból ered: például a volt holland gulden is vagy a lengyel złoty (ami aranyat jelent). Hát nem tök érdekes dolog ez a numizmatika? Engem speciel nagyon tud érdekelni, kár, hogy nem értek hozzá. De manapság ez úgyse számít, csak beszélni kell valamiről, tudni róla már nem muszáj :)

Money, money, money... I.

Habár nem szeretem különösebben az ABBÁ-t (nagyon sajnálom, tudom, hogy nem szép dolog, de nem tudok hazudni), mai témámhoz viszont úgy vélem, keresve sem találtam volna jobb címet. Szóval mai posztunkban kicsit kitérnék a készpénzre, az úgyis mindenkit érdekel. :)

Egyik első emlékem az itteni fizetőeszközzel kapcsolatban már elég korán megesett, amikor a jó öreg Commodore 64-en volt egy díznis (inkább nem írom le normálisan, nehogy bajom essen belőle*) játék, amiben Donald kacsával kellett pénzt gyűjtened. Nos – hogy őszinte legyek – nem játszottam vele túl sokat, mert már akkor is kissé bárgyúnak találtam (és sosem ragadott meg különösebben a dízni világa), de a mai napig emlékszem rá, hogy mennyire furcsállottam, hogyan lehet 25 egységben mérni a pénzt. Hiszen mennyivel jobb már 1, 2, 5, 10, 20, 50-es egységben, nemde?

Utazás a Tantalusz körül II.

A döglődő százlábút követően az erdőből kiérve hamarosan elérkeztünk úticélunkhoz. Előtte viszont megálltunk egy pihenőhelyen, amely egy mobil átjátszóállomás (és természetesen parkoló, ami persze az erdő bejáratánál is volt) tőszomszédságában levő, pár esőtől védett padot jelentett. Ahol piknikezni lehet (illetve barbecue-zni, mert itten az a menő dolog), a mellettünk levőn éppen folyt is a nagy zabálás. Ekkor nagyjából dél volt, ezért úgy döntöttünk, hogy érdemes fél-háromnegyed órát pihenni, addig lehetett eszegetni a tízóraira hozott tacót, kávézgatni, és élvezni a természet lágy ölét. Már éppen nagyon elkényelmesedtünk volna, amikor realizálódott bennem, hogy az időjárásjelentés ezúttal sem hazudott (errefelé egészen használhatók az előrejelzések, pedig általában nem egyszerű a helyzet időjárásügyileg) és jön a meghirdetett kora délutáni felhőszakadás. Márpedig nem szakadó esőben szerettünk volna kiállni a kilátópontra, hanem úgy véltem: jobb ha még előtte fényképezkedünk, aztán az erdőben túrázva meg úgy eshet, ahogy nem szégyelli, nagyjából védve leszünk a lombkoronák által. Így nekiindultunk az utolsó párszáz méternek, hogy odaérjünk a kilátópontra. Természetesen egészen a legvégéig aszfaltút volt (itt kivételesen tényleg aszfaltozott volt, pedig itt sok helyen betonút van, ami szerfelett érdekesnek találok, mert otthon alig találkozni velük) egy kis parkolóval, ha valaki esetleg a túrázás alatt egy félórás kocsikázás utáni tízméteres sétát ért, ahol aztán elő lehet venni a szelfibotot, és küldeni fácséra a kéttized másodperccel azelőtt lőtt képeket.

Utazás a Tantalusz körül I.

Legelőször is elnézést kérek minden törzsolvasómtól, hogy tegnap nem tettem eleget blogtulajdonosi kötelességeimnek, és nem jelentkeztem új poszttal. Habár lehetne a kiváltó okot hosszasan taglalni (cikkleadási határidő), ezt mégsem tenném. A lényeg, hogy a cikket remélhetőleg a héten befejezem, és... akkor sem lesz sokkal több időm, mert máris belevágunk az új témám mérési fázisába :) (Idővel majd arról is beszámolok, hogyan haladnak az új mérések.) Ráadásul még van egy kutatási téma, amit az otthoni volt főnökömmel szeretnék lezárni. Tehát van munka, mielőtt valaki még az ellenkezőjét hinné. :)

Ettől függetlenül azért próbálunk időt szakítani a kikapcsolódásokra is, így következzen a kettővel ezelőtti hétvégén ejtett kirándulásunk, ezúttal szigorúan képekben (előre is elnézést, nem volt időm igazítani rajtuk, szóval ha kissé alul- és/vagy túlexponált, illetve rossz a fehéregyensúly, akkor sajnálom):

Kisszínes: szolgáltatások, futárszolgálatok és egyéb benyomások

Amerika a végtelen lehetőségek hazája... no és a fogyasztók kegyének elnyerésében is élen jár, amit az elmúlt immáron közel négy hónap során már igencsak sokszor megtapasztalhattam. Rengeteg a szolgáltató, nagy a verseny, és mindenki igyekszik maga mellé állítani a vásárlókat, akik pénztárca-vastagsága (vásárlóereje) az egyik legnagyobb a világon (még itt is, pedig azért ez a sziget eléggé kiesik, lévén 6000 kilométerre van a méjnlendtől, azaz az ország kontinentális részétől). Ez azzal jár, hogy az itt élők életét rengeteg kényelmi extra könnyíti meg az új javak megvásárlása során. Mai posztunkban – szigorúan szöveges módon – ennek pár aspektusát világítanám meg többek között, de nem kizárólag erre szorítkozva. Úgy gondoltam, hogy ma egy – legalábbis tárgyát tekintve – kevésbé kötött poszttal kedveskednék (amihez úgy ültem hozzá, hogy majd menet közben valahogy alakul) úgyhogy vigyázat, csapongó gondolatok következnek! :)

Esőerdei kirándulás: látogatás a Mānoa vízeséshez II.

Hol is hagytuk abba az előző részt? Ja igen! Hát itt lennénk, megérkeztünk a vízeséshez:

Mozizás a parton

Sajnos még nem volt időm befejezni a múltkori kirándulásról szóló posztot: sok a kép, azokból kiválasztani a megfelelőket, amiket meg is kellene egy kicsit fotóboltozni, aztán feltölteni és köríteni hozzá a mondanivalót úgy, hogy egy szép kerek és egész történetet kapjunk, mindez nem kevés időbe telik. De ami késik nem múlik, így valószínűleg az elkövetkezendő pár nap során lesz rá alkalmam befejezni azt, amit elkezdtem. Ezzel kapcsolatosan jó híreim is vannak, hiszen van anyag a múlt heti kirándulásról a Diamond Headre és hétvégén lesz egy kis túránk a környéken, ezen kívül van még pár ötletem, amit szeretnék alkalomadtán megvalósítani. Szóval jópár posztnyi anyag van, csak meg kellene írni őket :) Addig is szeretnék beszámolni a tegnap történtekről, amikor is pár helyi magyarral elmentünk moziba – vigyázat, sokkoló (azaz mobillal készült) képek következnek:

Esőerdei kirándulás: látogatás a Mānoa vízeséshez I.

Molt hét vasárnap egy régóta esedékes túrát kellett bepótolnunk: ugyebár a poszt címében is szereplő patakról kapta a nevét az egyetemi kampusz, illetve egy egész városrész is. Azonban eddig csupán az alsó szakaszát állt módomban megtekinteni, és csupán hallomásból tudtam, hogy egy fentebbi részen van egy vízesés is, amit mindenképpen érdemes megtekinteni. Már csak azért is, mert nincs olyan messze az egyetemtől, és nem olyan nagy kihívás ezt a túrát megtenni (ellentétben egy másikkal, amihez még korábban volt szerencsém). Szóval reggel negyed 8-kor nekiindultunk, hogy gyorsan megtegyük, de – amint az kiderült – kissé alulbecsültem a séta időtartamát (kissé több lett, mint 3 és fél óra, bár ezt annak is köszönhetjük, hogy visszafelé inkább leültünk egy mexikói kifőzdénél harapni egyet). Mivel ilyen hosszúra sikeredett az elfoglaltság – és ennek megfelelően egészen sok képet tudtam készíteni – ezért úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb kettéválasztani a posztot és két részletben közölni: egyet az odaútról, egyet a visszaútról. Jöjjenek hát a képek, kevés szöveggel, de annál szebb látnivalókkal!

Waikiki péntek este

Péntekenként, közvetlenül sötétedés után szokott lenni a nagy helyi attrakció: az egyik (és a méltán híres és kedvelt Paris Hilton családjának láncához tartozó) ötcsillagos szálloda 4-5 perces tűzijátékkal kedveskedik a helyieknek és idelátogatóknak. Ilyenkor papa, mama, kutya, gyerek kimegy a partra, hogy megnézze a látványosságot. A hotel elhelyezkedése tökéletes: közel van a parthoz és kb. Waikiki közepén helyezkedik el, így tökéletes rálátás nyílik az óceán partján állva (legalábbis 3-4 kilométeres körzetben). De ilyenkor kihajóznak a jachtok, kirajzanak a drónok, de akár helikoptert is lehet bérelni a még tökéletesebb rálátás és a még szebb videók elkészítése érdekében. Amit aztán  még frissen melegében lehet azonnal feltölteni mindenféle közösségi felületre, hadd sárguljanak az otthon maradt rokonok/barátok/háziállatok az irigységtől. Egyébként tényleg kitesznek magukért, mert bár nem kimondottan hosszú, de azért így is összemérhető nagyságában a július 4-i tűzijátékhoz (amit ugye Hawaii állam szponzorál). Viszont ez minden héten van, azért nem semmi, hogy évi 52 tűzijáték simán belefér egy hotel büdzséjébe.

Szolgálati közlemény: arcoskönyv + nyelvtan és egyéb eszmefuttatások

Gyakran megesik az emberrel, hogy találkozik valami érdekes dologgal, amit szeretne közölni hallgatóságával, azonban az egy teljes értékű posztot nem tenne ki. Ilyenkor jönnek jól a kommunikáció egyéb csatornái, jelesül a fácse (ezúton is elnézést kérek!). Szóval ha sikerül egy szép képet lőnünk, de túl sok körítést nem tudunk hozzátenni, akkor azt oda fogjuk feltenni. Egészen pontosan a kedves feleség fészbúkprofiljára, szóval érdemes ott is körbenézni.

Azon gondolkodám amúgy, hogy nem mindenkinek van oda felhasználói fiókja. (Ezt egyébiránt tökéletesen megértem: többek között amiatt is, mert amerikai székhelyű cég lévén elég lezserül állnak az adatvédelemhez – egyébként az is megérne egy posztot, hogy itt mennyire nem védi az egyszeri embert ez ellen semmi: úton-útfélen ki kell adnod magadról minden adatodat, ha bármit is el kell intézned. Olyanokat is, amihez az adott cégnek aztán az égegyadta világon nem szabadna, hogy köze legyen.) Szóval a nem annyira költői kérdésem az lenne, hogy lenne-e igény az esetleg kitett posztoknak valamilyen más csatornán történő megjelenítésére is? Gondolok itt a gugli+-ra vagy twitterre, vagy akármire. 

Azért remélem kapiskáljátok, kedves olvasóim, hogy mire nem lennék képes értetek: még csiripelni (= twitter) is, pedig nem éppen a szívem csücske, leginkább a sok nagyon okos megmondóember miatt. Mindenesetre ha vóna rá igény (erről egy borzasztó vicc jut eszembe, de inkább nem osztom meg veletek), akkor írjátok meg kommentben, aztán megpróbálunk valamit kieszközölni.

U.i: Csak egy példa, hogy itt tényleg mindent tudnak rólad: az egyik, online számlafizető honlap (kb. olyan, mint otthon a távszámla.hu) elutasította a regisztrációmat, mert a számítógépemet fájlcserére használták (azaz azért, mert torrentet használtak rajta). Egyébként amióta itt vagyok, nem is töltöttem le semmit. Természetesen azelőtt sem használtam, de ha mégis, akkor is csak olyanokat töltöttem le, amivel semmilyen szerzői jogot nem sértettem az erre szakosodott ügyvédek hadát pedig ezzel a mondattal remélhetőleg leráztam :) Nagyon érdekelne, hogy mégis honnan tudják ezt a Nagy Testvér közben a háttérben áll. No meg, hogy a számlafizetési hajlandóságomnak mi köze van ehhez. Mindegy, meg tudom oldani máshogy is az áramszámla befizetését, csak első pillanatra egyszerűbbnek tűnt ily módon kivitelezni. 

U.i. 2: huszoniksz éves koromig, ha le kellett volna írnom a 'kapiskálni' szót, akkor 'g' betűvel tettem volna a 'k' helyett (de azért 'zs'-t nem használtam volna az 's' helyett). Az oka pedig az (mármint a szó helyes leírásának, nem pedig annak, hogy miért is nem tudtam ezt), hogy az olasz 'capisco' (érteni) szóból ered. No és ha az ember arra a minden átlagos (vagy azon aluli) gengszterfilmben felbukkanó jelenetre gondol, amikor a keresztapa visszakérdez: "Capisci?" (az 'sc' 's'-nek ejtendő) = "Érted?", már teljesen nyilvánvaló a helyzet. 

A keresztapa a fent említett kérdés közben pedig az első számú kézjelzést mutatja. Amúgy ezzel az igazán vicces, az olaszok kézi gesztusait bemutató képpel még tavaly találkoztam, amikor Jénában töltöttem pár hónapot vendégkutatóként. Egészen pontosan a teakonyhában, ahol kávészürcsölés mellett perceket tudtam elölteni előtte. Egyszerűen zseniális: mindig találni benne valami újdonságot.

Ezúton is elnézést kérek azon olvasóimtól, akik ezt már eddig is tudták, továbbá senki ne gondolja, hogy itten most ki szeretném oktatni (avagy a kioktatás tényállása forog fenn, hogy rendőrszóvivői bikkfanyelven fogalmazzunk). Egyszerűen csak nagyon szeretem az etimológiát: rendkívül izgalmasnak tartom, hogy egyes szavak honnan és miből származnak (származhatnak). Tulajdonképpen vicces (vagy nevetséges, ki hogy nézi), hogy az ember évtizedekig tud rosszul használni szavakat (anélkül, hogy utánanézne), illetve alapvető összefüggésekre jön rá (vagy persze már rájött pár évvel azelőtt, de aztán újra feltalálja a melegvizet) huszon-harminc-mégtöbb évesen.

U.i. 3: Amúgy ha már a nyelvészetbe belekontárkodunk: pár nap múlva jelenik meg az új magyar helyesírási szabályzat (szeptember 3-án). Nagyon szép, meg jó, de egy dolgot előre kikötök: jó darabig nem leszek hajlandó az új elvek szerint az 'ésszerűt' észszerűnek írni. De komolyan: ez meg hogy néz már ki??? Gondolom abból adódott ez a szerfelett remek ötlet, hogy ha már összetett szavaknál nem vonjuk össze a kettős mássalhangzókat (tankönyvi példa: jegygyűrű), akkor ebben az esetben se tegyük. De akkor is... még ránézni is elborzasztó... mindegy, megpróbálok megbékélni vele (pár év kérdése pusztán), de addig senki ne kérje rajtam számon, hogy hogyan is írom le ezt a szót :)

Vendégposzt: 0-1. nap

Meggyőztem kedves nejemet arról, hogy ennek az irománynak itt a helye. Olvassátok szeretettel beszámolóját ittléte első pár órájáról:

Tegnap 24 órás utamat követően este 11 körül értünk az albérletbe, amibe a kedves férjem már pár hete beköltözött. A lak igen kedves, hangulatos. A krétai félévem friss emlékéhez tudom hasonlítani a helyi vegetációt, vagyis nagyon buja, vastag levelű, erőtől kicsattanó zöld növényzet van, annyi különbséggel, hogy itt a magas páratartalom miatt tényleg már a "szimplán" mediterrán érzeten túl szó szerint a trópusokon van az ember.

Most elgondolkodtam, hogy vajon milyen eredetű szó a trópus. És persze, hogy a görög τρεπώ [ejtsd: trepó] "fordulok" illetve a τροπή [ejtsd: tropí] "fordulat" szavak – valamint a latin tropus – nyomán értelmezhető egy magyar etimológiai online nagyszótár szerint. "(...) a forró égöv ugyanis a két térítő (a Ráktérítő és Baktérítő) közötti sávban fekszik, amelyeken a Nap látszólagos útja megfordul. (...)" Ez már ugyan számomra komolyabb fejtörést okoz, Sasa természetesen pillanatok alatt kifejtette miért is világos ez mint a Nap. Egyik kezében a plüssmackómmal, a másikban egy gombolyagba hajtott zoknival próbálta ezt nekem is átadni. Brumi feje volt a Nap, és részemről sajnos ennek a szimbólumválasztásnak a bája kissé elterelte a figyelmemet. :) 

Ma még éhenkórász és álomkóros voltam – betudom ezt az utazás utóhatásának – pár km-es körzetben azért körbementünk, amikor hazajött az uram a munkából. Holnap már elvileg lesz mivel fényképeznem, úgyhogy hamarosan jövök képekkel többek között az óceánról is, ami szintén várva várt napirendi pont! :)

Bréking Nyúz: Nyürrös érkezése

Még három hónapot sem kellett várni, és elérkezett ez a nap is: megérkezett az oldalborda, küldöm a képet a meglehetősen jó állapotban levő feleségről (szerintem én rosszabb színben voltam a 24 órás utat követően):

Mintha csak tegnap lettem volna lefényképezve nagyjából a reptérnek ugyanezen pontján (pedig nem kicsi reptérről van szó, évi majd 20 millió utast fordul meg rajta – ez persze eltörpül az igazán nagyok mellett, de azért a budapesti 9 milliójához képest nem rossz (Európában a bécsi, manchesteri, düsseldorfi vagy a Berlin Tegelhez hasonlítható nagyságú, ha valakinek van tapasztalata a felsoroltak méretével kapcsolatban).

Most pedig kipihenjük az utazás okozta fáradalmakat :)

Kisszínes: utcanevek

Jártamban-keltemben jónéhány fura dologba ütköztem az elmúlt immáron két hónap során, ezekről igyekeztem is beszámolni. A sok közül az egyik ilyen vicces dolog az utcák elnevezése. Ugye eredetileg itt polinéz őslakosság élt (illetve él most is, de számuk mostanára már elenyésző), akiknek van egy saját nyelvük is, egy szót biztosan mindenki ismer belőle: az Alohát. A másik ilyen, amit mindenki tud, a Mahalo (köszönöm). Ezen felül azonban nem nagyon találkozni a nyelv megnyilvánulásával, kivételt ezalól a földrajzi nevek jelentenek: a sziget főbb helyei, a városrészek és számos utcanév is ezen polinéz nyelven olvasható. A mostani kis rövid poszt a legutóbbiak közül található, érdekesként/viccesként hangzó példákat kívánja kiemelni:

A labor, ahol mérünk I.

Nos (mint azt már beharangoztam a kettővel ezelőtti posztban), végre elérkezett az idő, hogy bemutassam a berendezést amin a mérések zajlanak. A képek egy kellemes vasárnap délután készültek, amikor is be kellett mennem, hogy megnyomjak pár gombot – sajnos otthonról online nem lehet ezeket elintézni, pedig mily' jó is lenne  ha ez így megoldható lenne :) 

Bréking Nyúz: Guillermo, a trópusi vihar

Ha már egyszer a trópusokon van az ember, annak kell, hogy legyen hátulütője. Egyfelől már párszor tettem említést az európaitól eltérő hozzáállásról úgy kb. mindenhez (nagyjából minden posztomban megemlítek egyet-kettőt). Másfelől azt is tudjuk, hogy itt az időjárás igényel némi megszokást: bár a nappali csúcshőmérséklet nem igazán megy 32 Celsius fok fölé (erről jut eszembe: a Fahrenheit az egyetlen nem metrikus mértékegység, amitől még mindig falra mászok és képtelen vagyok átváltani, pedig a folyadékunciák és lábak, fontok és hülyekek – a pintről és a gallonról már nem is szólva, a mérföld meg már röhögve megy – már meg sem kottyannak), és az éjszakai sem megy 24 fok alá (amióta itt vagyok, kizárólag az óceánban és a zuhany alatt érzékeltem ennél alacsonyabb hőmérsékletet (ja, meg a légkondis helyeken, szóval kb. minden zárt térben... mondtam már, hogy utálom a légkondit? :D) és a relatív páratartalom is 100% körül van. Ez egyébként elvileg nem tart örökké: kb. február és május között van egy esős évszak, amikor kb. 10 fokkal esik a hőmérséklet (már alig várom, hogy a kedvenc hőmérséklettartományomban lehessek). És az UV sugárzás is extrém: ha eddig bárhol/bármikor 30 faktoros napolajat/-tejet használtam, egész nyár alatt nem barnultam le. Itt simán megérzem, ha 1-1,5 órát eltöltök déli napsütésben (a 30 faktorral együtt) – nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy érzékeny bőrűeknek a minimum 50 faktort javaslom, és hogy délelőtt 10 és délután 4 között itt tényleg ne menjenek ki a napra. (Kevésbé érzékeny bőrűeknek elegendő a 30 faktor és a fél 11-3 közötti árnyékban levés. Árnyék egyébként épületen kívül nincs: mivel közel vagyunk az Egyenlítőhöz, a Nap a magyarországihoz képest lehetetlenül magasan van, szinte merőlegesen süt ránk).

Kiköltözés a hosztelből

A mai nap végre elérkezett a nagy pillanat, amikor is végre kiköltözhettem átmenetinek szánt szállásomról, a jellegzetes hawaii virágfüzért alkotóról elnevezett hosztelből. A költözés előkészítése már múlt hétfőn elkezdődött az új hely bérleti szerződésének aláírásával, és igazából már tegnap is az új helyen aludtam a szokásos szombat esti magyar találkozó után. Viszont holnap jelentkezek ki hivatalosan a hosztelből: ma csak áthoztam a holmim nagy részét, hogy azzal ne kelljen már foglalkoznom (azért még maradt ott pár dolog).

Nem két hónapot terveztem ott lenni, de megérte várakozni, mert a mostani szállásom mindenért kárpótol. Majd arról is készítek pár fotót hazamenetel előtt :) Lássuk hát a képeket, hol is írtam a blogot mindezidáig:

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia IV.

Nos, most, hogy végre megérkezett az első fizetésem is (és vasárnap délután lévén kissé több időm van, legalábbis a hét többi napjához képest) itt az ideje, hogy lezárjam ezt a maratoni hosszúságú posztregényt. Az előző résznél ott hagytuk abba, hogy mindent elintéztem, amit el lehetett az elutazás előtt. Jelen iromány pedig azt foglalná össze, hogy mi mindent kell még helyben megcsinálni a megérkezést követő első pár hét (hónap) során.

Születésnapi parti a tetőteraszon

Tegnap Waikikin volt egy születésnapi összejövetel, ehhez az egyik ottani toronyház tetőteraszát vettük igénybe (az egyik jelenlévő ott lakik és a lakók lefoglalhatják az ilyen és ehhez hasonló összejövetelekre). A kilátás káprázatos, és mivel már nem először voltam ott (hanem másodjára), nem akartam elkövetni a hibát, hogy nem viszek magammal fényképezőgépet. Hát akkor vessük bele magunkat!

Bréking Nyúz: repüljünk el a Plútó mellett!

Tudom, pár órával késve emlékezek meg róla, így nem is igazán bréking ez a nyúz. De itt éppen hajnali kettő volt, és akkor már nem volt kedvem posztot írni. Egyébként nem is érdekel, gyerekkorom óta várom, hogy lássak egy normális fényképet erről az égitestről. Hát végre itt van, ez még távolabbról, de a napokban majd jön a többi kép is, amelyek még jobb felbontásban mutatják meg a törpebolygót:

Képek: vasárnap délután

Sajnos mostanában meglehetősen sok elfoglaltságom volt a munkát tekintve, így nem jutott túl sok időm egyéb élményeim megosztására (ez valószínűleg el fog tartani még a hónap végéig, utána több időm lesz remélhetőleg). De azért, hogy addig se kárhoztassam kedves olvasóimat a poszt nélküli létre, összegyűjtöttem pár képet, amelyeket még két három hete készítettem egy vasárnap délután során a kampuszon. Hát akkor hajrá, vessük bele magunkat!

Bréking Nyúz: Függetlenség Napja

Sajnos a héten meglehetősen el voltam foglalva, így a szokásosnak mondható hétközi posztommal nem tudtam szórakoztatni a nagyérdeműt. Mindenesetre – ha már így felmerült – ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem olvasótáboromnak a kitartást: őszintén nem hittem volna, hogy 1-2 emberen kívül olvasni fognak. De a statisztikát elnézegetve (ami persze sosem hazudik) azért ennél többen vagyunk: köszönöm mindenkinek, nélkületek sohasem jöhetett volna létre ez a blog! :) Igazából kezdek azon gondolkodni, hogy ezt hamarabb el kellett volna kezdenem: például amikor Grenoble-ban dolgoztam vagy Jénában :/

Koko kráter

Ma reggel elmentünk túrázni egyet. Egészen pontosan a poszt címét adó kialudt vulkánt másztuk meg, aminek a csúcsán – ha minden igaz – anno egy erőd foglalt helyet. Ebből mára semmi nem maradt, csak egy sínpár, amin keresztül a muníciót csörlőzhették fel annak idején. A terep fokozatosan lesz egyre meredekebb: ami az elején sétagaloppnak tűnik, az utolsó métereken komoly megpróbáltatást jelent. Egyébként maga az út 1048 lépcsőfoknak használható talpfából áll, amiből az fenti 500 sokkal legalább ötször annyinak tűnik, mint az alsó 500 :)

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia III.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megkaptam a vízumot. Ekkor már kicsit kevesebb, mint egy hónap volt hátra a megérkezésemig és nagyjából ekkor kezdtem el meglehetősen aggódni, hogy lassan el kellene intézni az egészségbiztosítást, a szállást és a repülőjegyet.  Hamar tudatosult bennem, hogy ezt mihamarabb el kell kezdeni, leginkább a középsővel: hiszen ha nem tudom, hol szállok meg és mikortól foglalhatom el a szobámat, nehezen tudok hozzá repülőjegyet is venni.

Képek: oskolába menet és hazafelé

A héten már mindenképpen szerettem volna bemutatni, milyen is egy átlagos utam az oskolába, ahol dolgozom. Eddig megakadályozott az, hogy mindig valami papírmunkát (igen, még mindig, de talán lassan a végére érek :D) kellett intéznem reggel munka előtt vagy míting volt, amiről nem illett volna késnem.

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia II.

Egy kisebb idő eltelt az előző rész óta, de mostanában szerencsére voltak más témák, amelyekről mindenképpen be kellett számolnom. De azért most folytatom a bürokráciáról szóló eszmefuttatásom. Az előző részt ugyebár ott hagytuk abba, hogy volt egy állásajánlatom, amit aztán el is fogadtam.

Gyorsposzt: naplemente

Tegnap este elmentem a partra, a helyi magyarok szerveztek egy kis összejövetelt. Illetve nagyjából 40 éve minden szombaton késő délután lemennek (legalábbis az alapító tagok) és lehet oda menni beszélgetni. Most is voltunk kb. húszan, eközben lőttem pár fotót a naplementéről:

Itt már éppen lebukott a Nap a kép bal oldalán levő hegy mögé, de azért a sugarai még kilátszódnak. BalJobboldalon a Waikikin végighúzódó szállodasor látható.

Ez már láthatóan rosszabb fényviszonyok között készült, de akartam egy olyat is lőni, ahol már a város fényei is látszanak. Lehet, hogy kellene egy állványt szereznem, hogy normálisabb képekkel tudjak kedveskedni olvasóimnak :) Amúgy nagyon nem adják vissza a hely hangulatát, kár érte :/

Bréking Nyúz: Mustang és egyebek

Mai napon történt valami, amire már igazán régóta vártam: egy igazi Ford Mustangban ülhettem. Igaz, nem éppen a legnevesebb évjáratot fogtam ki (ez egy negyedik generációs, 2003-ból származik). Persze, jobb lett volna egy igazi, mondjuk az első vagy a második generációból (a '60-as vagy '70-es évekből) vagy éppen az ötödikből (ami szerintem az I am legend/Legenda vagyok című Will Smith főszereplésével 2007-ben készült dráma/thriller/sci-fi-ból lehet leginkább ismerős), de ne legyünk telhetetlenek. Amúgy ez nem érdekelt különösebben: a Mustang az Mustang. Még ha egy (elvileg) sportautóba az automata váltó legalább annyira is kívánkozik, mint ... nem is találok hasonlatot. Szóval semennyire. De azért nézzétek meg milyen, nem olyan rossz ez (és ez egy doktoranduszé volt):

Első képek

Nos, hát elérkeztünk oda, amit mindenki várva-várt: tegnap végre volt egy szabad délutánom, ezért elmentem meglátogatni az óceánt. Képválogatás következik (bocsánat, nem túl igényes, hogy kilógnak a margóra, de ha kisebbre veszem, akkor meg alig látszik belőlük valami. Ha valakinek van megoldási javaslata, akkor ne habozzon megosztani velem):

Mert mindig vannak olyan dolgok, amikben kis hazánk jobban teljesít

A magyar ember arról híres, hogy imád panaszkodni (még akkor is, ha észre sem veszi). Miként arról is, hogy arról panaszkodik, hogy a magyarok mennyit panaszkodnak. 

Na de hagyjuk meg a panaszkodást másoknak. Inkább arról szeretnék mesélni, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk :) Ugyanis eddig akárhol voltam, mindig találtam valamit, aminél azt lehetett mondani, Magyarországon ezt jobban csinálják.

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia I.

Azt hiszem, ez egy elég sok részből álló téma lesz, mivel még most sem végeztem minden elintéznivalóval :)

No de kezdjük a legelején: miután (a fokozat megszerzésével) lehetővé vált számomra, elkezdtem beadni a különböző posztdok pozíciókra a jelentkezéseket. Azt hiszem, érdemes kitérni arra, honnan is tudtam ezekről, mivel nem is olyan egyszerű a létezésükről tudomást szerezni. Nem úgy van az, hogy csak úgy gugliba beírom, aztán jön a többszázezer állásajánlat. Igazából a szokásos álláskereső oldalak sem segítenek sokat, legalábbis természettudományos területen biztosan nem (a többiről nem tudok mit mondani). Vannak speciálisan erre a célra használható oldalak, amelyek felsorolásával nem terhelném a nagyközönséget, de – amennyiben valakinek szüksége van rá – kérdezzen rá a kommentek között és szívesen megírok párat, de szerintem ezek sem különösebben jelentenek jó megoldást. Amivel a legjobb eredményeket lehet elérni, azok tehát nem ezek, hanem a különböző levelezőlisták, amelyeken különböző kutatócsoportok hirdetik meg a csoportjukban keletkező üresedéseket és máris le lehet csapni azokra. Ilyen például a JISCMail szervere, ami az oktatási és kutatási témájú levezelőlistákat foglalja össze. Összesen ki tudja, hány száz lista közül választhatunk, irányultságunktól függően. Ezeknél – beállításoktól függően – párnaponta kapunk egy összefoglaló jellegű üzenetet, és ha szerencsések vagyunk, akkor ebben egy számunkra igencsak szimpatikus ajánlatot kapunk.

Az út II.

Ekkor következett utazásom leghosszabb része: egy 12 órás út az Atlanti-óceánon át. Ekkora gépben még nem ültem, illetve nem is utaztam ennyit repülővel egyhuzamban (a maximum 2 óra volt). Illetve Európán kívül még csak egyszer voltam, amikor kb. 5 éves koromban átugrottunk Isztambulba, szóval ez egy nagy lépés volt számomra. Tegyük gyorsan hozzá azt is, hogy ilyen jó körülmények között sem repültem még. Így utólag örülök, hogy úgy alakult, hogy a Lufthansa járataival mehettem (majd egy későbbi posztban kitérek a repülőjegy megvétele közben felmerült problémákra is): állandóan hozták a frissítőket, illetve snack-et, de rendesnek mondható ebédet (esetleg vacsorát vagy mit) is felszolgáltak kétszer. Közben megnéztem két filmet, amiket már régóta meg szerettem volna (Interstellar, illetve The Imitation Game, mindkettő jónak mondható a maga műfajában), illetve pihentem is 1-2 órát, közben klasszikus zenét hallgatva. Igyekeztem azért óránként sétálni is egy rövidet, nehogy túlzottan elkényelmesedjek (illetve kezdő hipochonderként a mélyvénás trombózistól való rettegésem okán).

Bréking nyúz: első találkozásom az óceánnal

Hát ezzel is megvolnánk. Végre nem csak a repülő ablakából láttam felvillanni egy pillanat erejéig a sötétségben az első óceánt életem során, hanem közelebbről is volt alkalmam megfigyelni. Itteni idegenvezetőm – miután a nap első felében meglátogattam a labort, ahol kedvesen körbe is vezettek (alkalomadtán erről is beszámolok) – megmutatott pár helyet ízelítő gyanánt: az első egy sziklás tengerpart, amely a város Rózsadombjáról egy lépcsőn leereszkedve érhető el. Fantasztikus látványt nyújt, jobbra Honolulu, szemközt a kék mindenféle árnyalatát felvevő óceán (ilyen világoskéket még egy tengernél sem láttam), ami bőszen csapkodja a vulkanikus eredetű sziklákat, amúgy a horizontot semmi sem töri meg. A képen nem látszik, de itt vagy 15-20 méterrel a tenger szintje felett vagyunk. 

Az út I.

Meglehetősen sok elintéznivalónk volt elutazásom előtt, amiből a vízum megszerzése volt a legkevésbé problémás, legalábbis az azzal kapcsolatos idegeskedést tekintve (egy későbbi alkalommal majd kitérek az utazást megelőző hercehurcákra is). Ide érteném a repülőjegy, illetve a szállás és az – Egyesült Államokban létfontosságú – életbiztosítás 12 ezer kilométeres távolságból történő lezsírozása (ezt nem tudom, hogy tudták az internet előtt megoldani) mellett pl. az esküvőnk megszervezését (amelyet már jóval a posztdoktori ösztöndíj megszerzése előtt lefixáltunk, ez is egy jó kis történet) és amely két héttel kiutazásom előtt volt (ezt amúgy senkinek nem ajánlom). Mindezek mellett az ilyenkor szokásos aprő-cseprő kis dolgok, amelyeket el kell intézni természetesen rohamtempóban az elutazást megelőző hetekben (illetve a hozzám hasonló, halogató típusú embernek napokban és órákban).

Bejelentkezés

Üdvözlöm a kedves olvasóimat! Az elkövetkezendő (előreláthaóan) 1 év során közkívánatra szeretném megosztani remélhetőleg csupa pozitív élményemet, amelyet Honoluluban az itteni egyetem kémiai intézete által ajánlott posztdoktori munkám során szerzek meg.

Azt még nem tudom, milyen rendszerességgel fogok írni, de általában inkább a minőségre törekszem a mennyiség helyett, első körben próbálok átlagosan heti egy posztot írni, aztán majd meglátjuk. Az elején nyilván több írnivaló akad majd: valószínűleg szétválasztom az egyes beszámolókat több részre, így a későbbiekben is akad még mesélnivaló, amennyiben éppen semmi új hatás nem ért volna azon a héten. Azért remélem ezekből meglehetősen kevés lesz :)

A témákat illetően máris rengeteg ötletem van, a kérdés csak az, mennyire akarnak itt rabigába fogni (a sztereotípia szerint általában a posztdokok az éhbérért dolgozó rabszolgák, eszerint nem lesz sok) és lesz rá időm megvalósítani. Mert azt sem szeretném, hogy a kisregények írása miatt ne jusson idő újabb élményekkel gazdagodni :) Azért pár témát feldobnék étvágygerjesztő gyanánt, és majd meglátjuk mi valósul meg ebből:

1. Fontosnak tartom leírni, hogyan is történik egy ilyen ösztöndíj elnyerése, és mik az előzetes teendők (pl. amiket már most másként csinálnék), illetve buktatók, ha esetleg valaki nyomdokomba szeretne lépni.
2. Az utazás és érkezésem részleteit mindenképpen, valószínűleg erről szólna majd az első igazi poszt. 
3. A kezdeti nehézségek taglalását: már kaptam ízelítőt az itteni bürokráciából és nem ringatom magam álomvilágba azzal kapcsolatban, hogy később ez jobb lesz. 
4. Az első benyomások a városról, fotódokumentációval feldobva.
5. Rövidebb beszámolók a hétköznapokról: a munkával, itteni léttel kapcsolatban
6. A későbbiekben, ha már nyugodtabbak a körülmények, akkor a környéken tett utazásaimról, lehetőleg minél több fotóval nyomatékosítva a leírtakat.

Feltételezem, a három legutóbbi számít majd a legnagyobb érdeklődésre, így ha valaki csak arra kíváncsi, annak szíves türelmét és megértését köszönjük :)

Mindenkinek kellemes olvasással töltött perceket kívánok! Ha valakinek közléskényszere támad, a kommentmező szívesen várja gondolatait, a felmerülő kérdésekre – amennyiben tudok – pedig igyekszem mihamarabb válaszolni.

Üdv,

Sasa