Azt hiszem, ez egy elég sok részből álló téma lesz, mivel még most sem végeztem minden elintéznivalóval :)
No de kezdjük a legelején: miután (a fokozat megszerzésével) lehetővé vált számomra, elkezdtem beadni a különböző posztdok pozíciókra a jelentkezéseket. Azt hiszem, érdemes kitérni arra, honnan is tudtam ezekről, mivel nem is olyan egyszerű a létezésükről tudomást szerezni. Nem úgy van az, hogy csak úgy gugliba beírom, aztán jön a többszázezer állásajánlat. Igazából a szokásos álláskereső oldalak sem segítenek sokat, legalábbis természettudományos területen biztosan nem (a többiről nem tudok mit mondani). Vannak speciálisan erre a célra használható oldalak, amelyek felsorolásával nem terhelném a nagyközönséget, de – amennyiben valakinek szüksége van rá – kérdezzen rá a kommentek között és szívesen megírok párat, de szerintem ezek sem különösebben jelentenek jó megoldást. Amivel a legjobb eredményeket lehet elérni, azok tehát nem ezek, hanem a különböző levelezőlisták, amelyeken különböző kutatócsoportok hirdetik meg a csoportjukban keletkező üresedéseket és máris le lehet csapni azokra. Ilyen például a JISCMail szervere, ami az oktatási és kutatási témájú levezelőlistákat foglalja össze. Összesen ki tudja, hány száz lista közül választhatunk, irányultságunktól függően. Ezeknél – beállításoktól függően – párnaponta kapunk egy összefoglaló jellegű üzenetet, és ha szerencsések vagyunk, akkor ebben egy számunkra igencsak szimpatikus ajánlatot kapunk.
Kövekező dolgunk nem más, mint a kiválasztottnak küldeni egy levelet, amiben szépen benne van egy cover letter (egy egyoldalas kis szösszenet arról, hogy ki vagy, mit csinálsz és miért gondolod azt, hogy életed értelme oda pályázni, ahova), egy szakmai önéletrajz és szükség esetén 2-3 ajánlás korábbi témavezetőidtól. Nem is olyan nagy durranás, ugye? Én speciel három helyre adtam be, nagyjából 1 hónap leforgása alatt (tényleg csak oda küldtem be, ahol nagyjából hasonló munka folyik és az elvárások is hasonlóak azokhoz, amiket eddig csináltam), ez a hawaii pozíció a harmadik volt a sorban. Az első kettőből az egyiknél pár hét után válaszoltak, hogy köszi, nem kellek (gondoltam egyébként, hogy francia barátaink nem fognak kedvelni, pedig korábbi grenoble-i vendégeskedésem nyomán szívesen ellébecoltam volna Dél-Franciaországban is), a másik válaszra sem méltatott (bár nem Kentucky lett volna a kedvenc célállomásom, hogy őszinte legyek – de az biztos, hogy sok sült csirkeszárnyat ehettem volna az itthon is ismert kedves öreg bácsis gyorsétteremláncban).
Töredelmesen bevallom, nem sok bizodalmam volt abban, hogy ez a harmadik hely egyáltalán válaszra méltat, de egészen gyorsan (ha jól emlékszem, egy órán belül) kaptam visszajelzést, miszerint jó lenne, ha megkérném a jelöltjeimet, hogy küldjék el ajánlásaikat. Szóval egy első rostán gyorsan átestem, hogy úgy mondjam. Aztán a másodikon is, mivel kb. két hét múlva írtak, hogy jó lenne egy Skype-os interjú is, van egy hetem rá felkészülni. Miután ez is lezajlott (kb. fél-háromnegyed órás lehetett, külön pikantériája volt, hogy este 10 után került rá sor az időeltolódás miatt – de ez nem érdekelt, mert alapvetően későn fekvő típus vagyok), újfent nem nagyon hittem a végső sikerben: az interjú során egy húsz perces prezentációt kellett tartanom az eddigi munkáimról, aztán pár kérdést tett fel leendő főnököm arról, hogy miért is gondolom azt, hogy ez nekem megfelelő munka lenne és egyáltalán mikor tudnék kezdeni. Igazából ezekkel nem is volt probléma, inkább csak arra a kérdésre nem nagyon tudtam válaszolni, hogy mégis mit szeretnék, ha lejár ez az ösztöndíj, utána mit kezdenék magammal. Illetve volt rá egy válaszom, csak azt nem szerettem volna közölni vele: hogy keresnék egy másik, hasonló ösztöndíjat. (Általában két-hármat azért szoktak csinálni, mielőtt permanens állást keresnének. Szóval ez az igazság, amivel hallgatólagosan mindenki tisztában van, de egy állásinterjún nem feltétlenül az őszinteség a nyerő). Azt hiszem, ez nem éppen lojalitásomról biztosította volna, de lehet, hogy csak túlzottan óvatos vagyok. Mai napig gondolkozom azon, hogy erre a tipikus HR-es kérdésre milyen kamuszöveg az, ami a leginkább megfelel egy ilyen helyzetben. Megoldásokat a kommentszekcióban várjuk, válaszukat előre is köszönjük.
Az alatt az egy hét alatt, amíg a többi jelölt vizsgáztatása zajlott, úgy gondoltam – és mivel ezt az elbeszélgetés során többször is nyomatékosították – hogy jó pont, ha kérdezek. Nosza mondom, gyürkőzzünk neki, sosem árt, ha nem csak számomra, hanem másnak is úgy tűnik, érdeklődő típus vagyok. Márpedig ezt csakis és kizárólag úgy lehet, ha az ember kérdez. Fel is tettem egy kérdést, de nagyon nem kellett volna, mert meglehetősen kioktató választ kaptam. Ekkor szállt el a maradék kis hajszálnyi reményem az egészben.
A megjelölt egy hetes határidő előtt pár nappal – épp egy péntek este volt, és kedves kórusommal (http://www.capellasilentium.com, ez itt a reklám helye) – a szokásos fellépés előtti hétvégét tartottuk március elején, amikor jött egy e-mail a határozatról. Már vártam a "we regret to inform you that..." kezdetű lepattintós szöveget, de helyette a "with this letter I would like to offer you a Postdoctoral Position [...]" állt benne. Illetve, hogy van két napom átgondolni, elfogadom-e vagy sem. Ez egy kisebb hidegzuhannyal ért fel: az előzmények ismeretében ezt abszolút nem gondoltam volna. Tegyük hozzá, nem két napot gondolkodtam, mielőtt válaszoltam :) Szegény kórustársaim erről mit sem tudtak, egészen egyszerűen nem tudtam, hogyan adjam elő ezt a dolgot. Illetve, hogy őszinte legyek, igazán el sem hittem, hogy ez igaz és nem valamiféle átverés (kandi kamera keresés folyamatban). Egyszóval kellett hozzá pár hét, vagy talán egy hónap is, hogy feldolgozzam magamban, illetve, hogy elő tudjak hozakodni ezzel a legszűkebb családon kívül esőknek is.
Igazából úgy vélem, a pozitív válasz legnagyobb mértékben annak köszönhető, hogy jó ajánlásokat kaptam jó emberektől. Ez alatt azt értem, nem lehet eléggé felbecsülni annak a fontosságát, hogy nem vadidegenektől kap ajánlásokat a pozíciót meghirdető ember. Úgy is fogalmazhatunk, szerencsém volt. Ebben van igazság, de a másik két általam megpályázott pozíciónál meg másoknak volt. Persze az is igaz, hogy ezen a területen nem dolgoznak olyan sokan, így azért általában ismerik egymást, a kérdés nyilván, hogy mennyire (illetve mennyire kedvelik egymást és ismerik el a másik eredményeit). Azt hiszem, az én esetemben kellő mértékben, de ezt a pályázás pillanatában nem tudtam, csak utólag derült ki számomra. Amúgy érdekes dolog ez, mert az ember naivan azt feltételezné, hogy a természettudomány mennyire egzakt, akkor egy állásinterjú ezen a területen is egzakt dolgokon alapszik. De hát a szubjektumot sosem lehet kizárni, és elég nagy szerepe van itt is. Szóval bármennyire is nem fekszik valakinek a haverkodás, érdemes beleölnie az energiáit (én már csak tudom, milyen nehéz, mert meglehetősen nehezen barátkozom), mert előbb-utóbb kifizetődik. Egyébként ez is egy tanulható dolog, legfeljebb valakinek könnyebben megy, dehát semmit sem adnak ingyen (Országos közhelybajnokság I. helyezett, elnézést érte. Ígérem, igyekszem visszafogni magam).
Hát jó, akkor eljutottam odáig, hogy kb. három hónappal a tényleges munka elkezdése előtt kaptam egy ajánlatot, amit elfogadtam. Már "csak" a bürokrácia maradt: papírmunka, papírmunka, egy kis papírmunkával fűszerezve.
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése