Kirándulás a Diamond Headhez

Az elmúlt pár nap igazán izgalmasra sikeredett: a kedves nejem egy még kedvesebb újdonsült ismerősének köszönhetően ugyanis szombat óta tapasztalhatjuk (egészen péntekig), milyen érzés is házszitternek lenni*. Ez – hasonlóan a bébi megfelelőjéhez – abból áll, hogy vigyázunk a házukra, gondozzuk a kertet, etetjük az állatokat. Külön kérésre – hogy a macskák (két nőstény egyébként, és természetesen rendkívül kényeskedő kis jószágok, viszont gyönyörű a bundájuk) ne legyenek nagyon magányosak – még ott is alszunk. A ház pedig a sziget túloldalán van (az északi parton), kb. 30 kilométerre az egyetemtől, szóval a héten minden nap keresztülautókázhatom a szigetet. De hogy ne higgye mindenki, mennyire ki van velünk szúrva, elmondhatom, hogy a ház (bár nem nagy) gyönyörű, pazar helyen fekszik, egy kis félszigeten, tökéletes kilátást nyújtva a rendkívül csendes vizű öbölre, miközben szemben hegyek adják a hátteret, amin felhők csücsülnek. Bármilyen képeslapon lenne, az ember borzasztóan giccsesnek találná, de élőben egyszerűen félelmetesen szép.** Szóval ez az egy hét igazán élménygazdagnak ígérkezik (illetve ígérkezett, kár, hogy ennyi időt kellett eltöltenem a cikkünk kéziratának utolsó simitásaival), amiből jópár szép poszt kerekedhet idővel. Főleg, hogy a hétvégén tettünk egy autós kirándulást is, arról is lehet mesélni, miként arról is, hogy úgy általában autósként milyen érzés közlekedni (előre annyit mondanék, hogy nem meglepő módon tök más, mint gyalogosként és bringásként, illetve nem kimondottan élvezem a dolgot), ezenkívül van pár szép hely a ház szomszédságában, ahová csak át kell kajakozni (mivel az is rendelkezésre áll). Az elkövetkező két nap során talán erre is sort kerítünk majd. 

Addig viszont, amíg nem érik össze bennem a sok tapasztalat egyetlen (vagy két-három) posztnyi anyaggá, addig is egy régóta vakvágányon lévő témát veszek elő, hogy leporolva a nagyérdemű elé tárhassam. Lássuk hát a kirándulást, amelyet elsőként tettünk meg az asszonnyal közösen még szeptember legelején, és ami a Diamond Headhez vezetett. Ez volt amúgy az eddigi legnagyobb gyalogos túránk (és szerintem nem is lesz több ilyen, mivel akkor még biciklink se volt és annyira nem volt messze, hogy emiatt buszra szálljunk). Egyébként nem is baj, ha most veszem elő: otthon a hideg és esős napokra tökéletes néznivaló lesz a kellemes nyárvégi napsütéses képeket nézegetni.

Visszatekintés a belvárosra. Igazi jóféle nyári koradélután volt, a tűző nappal. és a harmincplusz fokával, szigorúan árnyékmentesen. Egyébként még most is harminc fokok vannak nappal, csak már nem olyan erős a Napocska sugara, most már jóval alacsonyabban delel: nagyjából olyan most így október végén, mint a nyár otthon.

Kicsit arrébb, rátekintve a Mānoa völgyére. A baloldali hegyvonulat a Tantalusz, amiről ugye már kaptatok egy (sőt, kettő) útibeszámolót.

A vulkán közepében, gyűrűjének átmérője 1,1 kilométer elvileg. Érdekes, én legalább két-háromszor ekkorának saccoltam volna. Parkoló, mosdó és italautomata természetesen van, a korai sötétedés miatt pedig délután fél ötig lehet belépőt váltani (ami 2,5 dollár volt fejenként, ha jól emlékszem). És érdemes hat előtt végezni, mivel akkor zárják az egyetlen kiutat biztosító alagutat :)

Maga az út nem túl hosszú (nagyjából 1200 méter hosszú és 230 méteres a szintkülönbség) és meglehetősen könnyű feljutni a csúcsig, mivel a túraútvonal végig kiépített.

Ennek ellenére a másfél óra majdnem nem volt elég. Talán túl sokszor álltunk meg gyönyörködni a tájban :) Ez nagyjából féluton készült.

Egy kicsivel fentebb a dombokra felkapaszkodó városrészek is felbukkannak. ÁPDÉT: beszámolók alapján egy elég ritka pillanatot örökítettünk meg, ugyanis ez a hely a sziget legszárazabb pontjai közé tartozik. Azaz általában nem borítja ennyire szép zöld növényzet, hanem éppen ellenkezőleg: teljesen csupasz szokott lenni. Viszont az oldalborda megérkezésétől kezdve nagyjából egy hónapig folyamatosan esett, ennek ez a buja vegetáció az igazán látványos eredménye.

Ezt a képet szerintem már sokan láttátok.

Ez még nem a tető, hanem az alatt pártíz méterrel egy kiszögellő kilátó. Ilyen a kilátás keleti irányba, a messzeségben a Koko Head alakja is felsejlik. (A képek ferde mivoltával ne foglalkozzon senki, nem volt kedvem vesződni vele.)

Azt még nem említettem, de talán nem meglepő, hogy sokáig ez is katonai jelentőséggel bíró ojjektum volt: az óceán partján, közvetlenül a város szomszédságában egy magaslati pont? Hát mi mást lehetne oda építeni, mint erődöt, nem? Sőt, rögtön egy egész erődrendszert! Ha jól emlékszem, akkor azok a fehéres foltok a szemközti és az attól balra eső csúcson a bunkerek maradványai. De oda sajnos nem lehetett menni.

Szóval ez egy bunkerrendszer volt, ennek megfelelően az utolsó párszáz méter igencsak izgalmasra sikeredett: először egy pici alagúton kellett keresztülmenni, ami sötét is volt és eléggé nehézkesen fért el egymás mellett két ember. Aztán volt kb. 100 leküzdendő lépcsőfok, hogy utána egy csigalépcsőt kelljen megmászni, amely az erődrendszer egyes szintjei között biztosítana átjárást (ha nem lenne lezárva a legalsó és a legfelső szint között az összes). Miután felértünk a legfelső emeletre, már csak négykézláb kúszva kell kimászni a vasbeton elemek között, hogy kiérve pazar kilátásban legyen részünk. A fenti kép még négykézláb mászva készült: sajnos késő délután értünk oda, így a nyugati irányban levő város nem látszódik olyan szépen. Ami viszont nagyon jól néz ki, azok a hullámok az előtérben. Azért egyszer vissza akarok jönni ide délelőtt is, akkor biztosan sokkal jobban néz ki.

A délután előnye volt viszont, hogy keleti irányban nagyon jó kis képeket lehetett készíteni.

Hát ez már majdhogynem mehetne egy képeslapra is: az óceán vize mindenféle színben pompázik, hullámok fodrozódnak, találkozva a sziget zöldjével, mindez egy pici, cuki, fehér világítótoronnyal. Talán ha utóbbi egy kicsivel nagyobb lenne a képen...

Még egy fotó a csúcson, a turisták tömkelegében (bár nem látszanak). Rengetegen jutottunk arra a kis helyre.

Ez pedig szemben az általunk már sokszor említett patak szomszédjának, a Palolónak a völgye.

Próbáltam átverekedni magamat a szelfibotot lengető turisták hadán, hogy még egy képet készíthessek Honolulu belvárosáról. Ez se annyira elborzasztó, de hogy reggel mennyire állatul nézhet ki, na arra nagyon kíváncsi vagyok. Az előtérben a bunkerrendszer egy további maradványa látható. A nagy zöld tisztás pedig közel van ahhoz a partszakaszhoz, ahol a szombat esti magyar találkozó, illetőleg az állatkert is ott van. Egyébként pedig koncertek szoktak lenni arrafelé, bár mi még nem voltunk ott egyen sem.

Egy koronás kardinálispinty bújik meg a bokorban (nem gondoltam volna, hogy van magyar neve is). Ne tudjátok meg, hány képet próbáltam készíteni róla, aztán még ezen is félig ki van takarva a feje. (Ha eddig lettek volna kétségeim: most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek jó természetfotós.) Amúgy nem annyira ritka: az egyetem kampuszán a galambok*** és pásztomejnók (ez utóbbiak a kedvenceim, nagyon vicces jószágok) mellett ennek a fajnak a képviselőit látom a harmadik leggyakrabban. Érdekes, mert otthon nem kifejezetten kedveltem a madarakat, de az itt eltöltött hónapok úgy tűnik ezt is megváltoztatják. Egyébként páratlanul gazdag a madárvilág a szigeteken, egyszer erről is írnom kellene. Kár, hogy egyáltalán nem értek hozzá. :/

Illetve egy zebragalamb. Ez – ellentétben az otthonival – nagyon aranyos, annál kb. harmadával kisebb, és nagyon kellemes kis hangja van (amire jobb érzés ébredni, mint a normál galambbúgásra): itt egy youtube link, ha kíváncsiak vagytok rá. És ha nem mondtam volna, nem egy gusztustalan repülő patkány :) Sajnos van az otthoniból is pár, mindegyik fehér színű. Gondolom hozták magukkal a tengerészek a tenyésztett galambokat, amelyből pár kiszabadult és visszavadult. A harmadik a gyöngyösnyakú gerle (mint a gyöngytyúk, csak galamb kiadásban), ez az általam felállított rendkívül objektív szimpátiasorrendben nagyjából a kettő között félúton helyezkedik el.

Amúgy elég sok behurcolt állat és növény van: rengeteg a kóbor macska, amelyeket a hajón behurcolt patkányok kiirtására hoztak. Csak mivel mindenki eteti őket, ezért patkányhajkurászás helyett inkább egész nap henyélnek (az egyetemen is több tucat van belőlük). A patkányok ellen pedig – mivel jól megdézsmálnák a fészkeket – számos fán lehet látni fémgyűrűt, hogy ne tudjanak rá felkapaszkodni. A növények sem őshonosak már: teljes a multikulturalizmus. Nos, azt hiszem, ezért sem engednek semmilyen állatot/növényt behozni a szigetekre. Bár ez a rendelkezés a jelenlegi helyzetet elnézve nagyjából a döglött ló patkolása.

A hegyről lefelé csordogálva. A képen látható egy rendkívül izgalmas jelenség, ami miatt megörökítettem, és azóta sem láttam hasonló: kék színű a stoptábla! KÉK SZINŰ STOPTÁBLA! :)

A Diamond Head nyugati oldala a napnyugta közeledtével .

A nagy túrában jól elfáradtunk, ezért kerestünk a közelben egy gyorsétkezdét (köszi, gúgli!). Sikerült egy rendkívül aranyos kis sütödét találnunk, ahol a rendkívül jófej kiszolgáló (tulajdonos?) olyan hamburgert rittyentett, amihez foghatót azóta sem ettünk. A múltkori posztomban említettem, hogy nem vagyok elájulva az itteni kajakultúrától, de azért azt meg kell vallani, hogy isteni hamburgereket tudnak készíteni. Pedig nem vagyok az a nagy gyorskaja fan. A kis tábla, ami a helyi munkamorált hivatott leírni, a vendéglő falán volt kiakasztva. Bocsi a bemozdulásért, ekkor már elég sötét volt. 

* Az a tény is érdekes kérdéseket vet fel, hogy errefelé egyhónapos ismeretség után lepasszolják a házukat vigyázásra. Nyilván ebből nem lehet általánosítani, de azért ebből talán egy picit felsejlik, hogy azért errefelé jóval kevésbé bizalmatlanok az emberek társaik iránt.

** Illetve szép volt szombaton és vasárnap, azóta persze állandóan borult és minden nap esik. De azért így is jól néz ki.

*** Most tudtam meg, hogy a "galamb" szavunk a latin 'columba'-ból jön, miként Kolumbusz neve is. Ezek szerint Kolumbia Galambföldét jelent :)