Az út I.

Meglehetősen sok elintéznivalónk volt elutazásom előtt, amiből a vízum megszerzése volt a legkevésbé problémás, legalábbis az azzal kapcsolatos idegeskedést tekintve (egy későbbi alkalommal majd kitérek az utazást megelőző hercehurcákra is). Ide érteném a repülőjegy, illetve a szállás és az – Egyesült Államokban létfontosságú – életbiztosítás 12 ezer kilométeres távolságból történő lezsírozása (ezt nem tudom, hogy tudták az internet előtt megoldani) mellett pl. az esküvőnk megszervezését (amelyet már jóval a posztdoktori ösztöndíj megszerzése előtt lefixáltunk, ez is egy jó kis történet) és amely két héttel kiutazásom előtt volt (ezt amúgy senkinek nem ajánlom). Mindezek mellett az ilyenkor szokásos aprő-cseprő kis dolgok, amelyeket el kell intézni természetesen rohamtempóban az elutazást megelőző hetekben (illetve a hozzám hasonló, halogató típusú embernek napokban és órákban).

Maga az utazás amúgy – az előzetes feltevéseimmel szemben – nem volt annyira megerőltető, dacára annak, hogy összesen (átszállásokkal és miegyebekkel együtt) nagyjából 27 óráig tartott. Egy egyórás alvást követően (mivel rengeteg elintéznivaló az utolsó napra maradt, így még éjfél után is buzgón tettük az utolsó utáni elsimítanivalókat) hajnali három előtt keltünk, hogy a kedves újdonsült feleségem kikísérhessen a Liszt Ferenc hegyre (ő majd később, pár hónap múlva csatlakozik – amint elhárultak a kezdeti nehézségek – és akkor kezdődik a nem éppen hagyományos nászutunk is). Érdekes dolog ez amúgy, hogy 1-2-3 órás alvást követően messze nem érzem magam olyan fáradtnak, mint 4-5-6 óra után. Valószínűleg annyira álmos lehetek, hogy még azt sem érzékelem, hogy az vagyok :) Még ilyen korán is egész gyorsan kiértünk (a BKV-val szokásosnak mondható kb. 1 óra alatt), nagyjából fél 5-re, két órával a müncheni gép indulása előtt.

Ennyire korán – ha jól emlékszem – még nem voltam kint, valószínűleg ezért is lepett meg, mennyire sokan vannak a terminálban. Eddig úgy tűnik szerencsém volt, mert ennyit soha nem kellett várnom (valószínűsítem azért, mert eddig mindig későbbi gépekkel mentem, amikor már lecsengett ez a kora reggeli csúcsforgalom). Most pedig azért volt szerencsém, mert nem szoktam két órával korábban kiérni a reptérre (inkább csak másféllel), de érdemes volt, mert a csomagfeladás is egészen sokáig tartott. Aztán egy gyors búcsú a frissen elvett asszonykától – a mihamarabbi viszontlátás reményében – és kezdődhetett az utazás (de persze csak a szigorú biztonsági ellenőrzést követően).

A müncheni út gyorsan befejeződött (egy órát sem tartott) de ez is elég volt ahhoz, hogy egy gyorsat (kb. negyed órát) szundítsak közvetlenül a leszállás előtt. Ez feltöltött annyira, hogy a müncheni reptéren töltött közel 4 és fél órában ne az alvás ellen küszködjek, hanem elfoglaljam magam a Lufthansa által kihelyezett kávéautomaták megcsapolásával, illetve kávészürcsölés közbeni ímélolvasgatással. Ezt követően lassan átsétáltam a Los Angeles-i csatlakozáshoz, amikor már látszódott, hova is megyek: az Egyesült Államokba tartó járatokhoz egy szépen elszeparált nagyjából atombiztos terminálrészből lehetett eljutni, közben kétszer meg is nézték az útlevelem és immáron a vízumomat is. Nem könnyű bejutni, de a lényeg, hogy nekem sikerült és ott voltam immáron az Ígéret Földjének kapujánál :)

(Folyt. köv.)

U.i.: sajnos képeket az útról nem tudtam készíteni, lévén 1. vagy aludtam 2. vagy túl felhős volt az égbolt a fotózáshoz 3. vagy éjszaka volt és semmit nem lehetett látni 4. vagy pedig egyszerűen nem ablak mellett ültem. Remélem azért hazafelé szerencsésebb leszek.