Vasárnap: múzeumlátogatás + születésnap I.

Meglehetősen el vagyok havazva az új kutatási témám okán (tegnap kezdtük a méréseket*), ezért nem jelentkeztem immáron egy hete. De hogy pótoljam eme szörnyű mulasztást, máris belevágok abba, hogy mi történt ezen a héten vasárnap.

Az itt már régebb óta élők közül sokan panaszkodnak a kulturális élet hiányára, ami leginkább a múzeumok és a színházak szerény számán mutatkozik meg. Előbbiből három nagyobbról tudok a környéken, amiből egybe még csak a kedves nej jutott el (Honolulu State Art Museum), amit csak a közeljövőben tervezünk meglátogatni (Bishop Museum), jelen posztban természetesen a harmadikról szeretnék beszámolni, amit a fent említett időpontban néztünk meg (Honolulu Museum of Art). Tulajdonképpen ennek a múzeumnak van egy, az esőerdőbe kitelepült tagozata is (Spalding House), ahol már voltunk is, csak valahogy ennek a felemlítéséről mindeddig megfeledkeztem. Ugyanis ezek a múzeumok a hónap egy napján tárt kapukkal várják a látogatókat: például az általam csak "Parasztháznak" becézett Képzőművészeti Múzeum (és így a Spalding House is) minden hónap harmadik vasárnapján ingyenesen látogathatók. Természetesen ekkor mentünk mi is, dacára annak, hogy ilyenkor természetesen emelkedett mennyiségű látogatósereggel kell számolni (aminek elviselése nem éppen az én természetemnek való).

Most már remélem mindenki érti, miért is nevezem Parasztháznak. :)
(forrás: wikimedia.org)

Szóval úgy döntöttünk, hogy vasárnap délelőtt (mivel délután barbecue partira voltunk hivatalosak) ideje lenne megnézni ezt az épületet, hiszen mennyire szégyenteljes, hogy lassan hat hónapja itt vagyok, és még képtelen voltam bemenni a lakásunktól nagyjából 20 perc sétára fekvő épületbe. Mostanra elfogytak a kifogások. :) Maga az épület egyébként nagyon hangulatos, több belső udvarral is rendelkezik, amelyeket a különböző kiállításoknak helyet adó épületrészek vesznek körül. Másfél óránk volt nagyjából, így minden kiállítás megtekintésére nem jutott időnk, de a számunkra érdekesebb részeket így is letudtuk – és lesz még párszor a hónap harmadik vasárnapja ittlétünk alatt. :)

Amit rögtön és először meg kellett néznünk, az az időszakos Rodin kiállítás volt. Habár a szobrászathoz nem értek különösebben, azért ezt mégiscsak bűn lett volna kihagyni. 

Igen, az egy szelfipont (csak, hogy lépést tartsunk a korral...). A szobor pedig a Művész Úr leghíresebb alkotása (egyszersmind az egyik legismertebb szobor is úgy általában) a Gondolkodó piciny másolata. 

Ha nem is szelfi, de azért odaálltunk a pontra fényképezkedni. :)

Ez már az állandó kiállítás része, ahol Hawaii-t megörökítő festményeket lehet szemlélni. Ez például egy 1882-es olajfestmény a Mānoa völgyéről. Bizony, ez most már egy kicsit másként néz ki, igazából annyira be van építve az egész környék, hogy nehéz hasonló perspektívából egy hasonló képet találni. De mondjuk ez a google street view-s kép megpróbál valami hasonlót közvetíteni (habár jóval közelebbről készült). 

A Punchbowl tetejéről örökítette meg a művész a Diamond Headet, illetve azt a partszakaszt, aminek a helyen most már a Honolulu belvárosa, illetve Waikiki terpeszkedik el. A kilátás most nagyjából ilyen (a képet nem én készítettem): 

Pár korabeli rézkarc (a képek kiegyenesítésével nem akarok vesződni, itt hajnali egy lesz lassan és korán kelek holnap):

A Diamond Head egy másik perspektívából.

Halászembörök. A kép címe halászok Kewalonál, ami manapság egy kikötőt takar. De igazából csak azért fotóztam le, mert mi egy ugyanilyen nevű utcában lakunk. :)

 Az Aloha-torony (igen, még a torony is...) építés alatt. 1926-ban húzták fel, természetesen Art Deco stílusban, egyébként világítótoronyként funkcionál.



Az egyetem művészeti kara egyik oktatójának egy időszaki kiállítása volt beiktatva egy félreeső sarokba. Nagyon érdekes technikát alkalmazott: mintha tintát csepegtetett volna a papírlapra, és ahogy az szétfutott annak az erezetén, úgy alakított ki különböző tájképeket. Hát de most komolyan: nem olyan ez a kép, mint egy téli táj?

Szerintem maga az ötlet jó, csak megvannak a maga korlátai: volt pár nagyobb kép is, de azok valahogy nem néztek ki jól, igazán csak kicsiben voltak meggyőzőek. Illetve, hogy túl nagy változatosságot nem enged meg magának, nem nagyon térnek el egymástól a képek, szóval a tizedik után már kissé unalmasnak tűnnek. De ha egyfajta kísérletként tekintünk rájuk, akkor szerintem jók.

Ez már a múzeum egy másik termében volt kitéve:

Mondhatnánk, hogy a kilencvenes években minden sarki boltban lehetett venni ehhez hasonló képeket. És ebben teljesen igazunk is lenne. Azonban ez a festmény – nem tévedés – 1942-ben készült. Azért így már más szemmel néz rá az ember: olyan, mintha számítógép által készített lenne, de nem: a kompjúterek térhódítására még pár évet várni kellett.

Amúgy ebben a részlegben a képzőművészet minden korszakából visszaköszön ránk egy-egy kép: barokk zsánerfestészet, németalföldi csendéletek a XVI-XVII. századból, és még sokan mások. Így kell ezt: ha nincs művészeted a XVIII. század előttről (mert mondjuk akkor még nem volt országod), akkor vásárold meg magadnak. :)

Ezután a másfél óra után pedig mentünk a tengerpartra, mert születésnapi bulira voltunk hivatalosak. Az arról szóló beszámolóm a II. részben lesz olvasható.

* És azok máris igencsak kecsegtető eredményekkel zárultak. Igazából nem is új a téma, hanem az előző folytatása, és nagy örömömre az eddigi eredmények megerősítik a nemrégiben leadott cikkünkben leírtakat. Azért ez nem egy rossz dolog :) Sőt, azokon felül segítik, hogy még jobban megértsük az egy korábbi posztomban már megírt probléma jellegét. Ezeket a méréseket amúgy már egy másik, még komolyabb berendezésen végezzük, és idővel (amint készítek róla pár képet) egy rövid beszámolót erről is.