Mint azt a poszt első részében már említettem, a múzeumlátogatást születésnapi mulatság követte. Így sajnos sietnünk kellett hazafele, mivel egyik kedves posztdok munkatársam jött értünk autóval, hogy kettőre kiérjünk a Waialae strandra. (De csak miután tettünk egy kitérőt a kicsit arrébb található Kawaikui strandra. Eredetileg a kettő között vacilláltunk és sofőrünkben kissé összekavarodtak a dolgok, hogy végül melyikre is tettük le a voksunk). Ezeket errefelé 'Beach Park'-nak szokták nevezni – és nem csak kilométer hosszúságúak vannak, hanem vannak picikék is, családiasabb hangulattal, miként ez is utóbbi kategóriába tartozott. Itt alapvetően őslakosok vannak, a nem kis tagszámú családjukkal egyetemben, ennek megfelelően sok kisgyermek vett körbe bennünket (hogy ezt miért hangsúlyozom, irományom végén kiderül).
November közepi időjárás. Nem kell irigykedni, nagyjából ez volt az utolsó szép nap, azóta folyamatosan esik. :) Azaz gyanús, hogy beköszöntött az esős évszak (kissé idejekorán, mert decemberben szokása), ennek megfelelően most márciusig állandóan esni fog. Viszont legalább az eső nem hideg (kábé 20 fok van jelenleg is), így nem annyira zavaró, mint otthon azok a jó kis novemberi havas/jeges gusztustalanságok.
Azért reméljük néha sütni is fog a Nap addig. Például tegnap (azaz szombaton) egészen értelmes idő volt, így végül felmentünk a Punchbowlra, megtekinteni a katonai temetőt. (Az erről szóló beszámolót valamikor a jövő hét folyamán kívánom megjelentetni.
Lábmártóztatás közben. Ezen a partszakaszon elég lassan mélyül a víz, gondolom ezért is voltak jelen a kisgyermekes családok. Amúgy a volt PhD-s témavezetőm születésnapja volt, aki egy rendkívül menő ösztöndíjat elnyerve tölt itt családjával pár hónapot. Ebben az egészben az a legviccesebb, hogy egymástól teljesen függetlenül jöttünk ide (és nem beszéltünk össze), és mégis: ugyanannál a kutatócsoportnál dolgozunk párhuzamosan (legalábbis pár hónap erejéig). Mégiscsak kicsi ez a világ. :)
Egyik legkedvesebb (kelet)német posztdok kollégám hozott sárkányt is, amit lehetett eregetni. Itt éppen a kedves nej próbálja a viharos erejű szélben irányítani a szörnyeteget, a környező gyermeksereg legnagyobb örömére. Háttérben a Koko Head.
Mi az ott az égen? Egy madár? Egy repülő? Nem, egy (nem papír) sárkány.
A sziget belseje felé ilyen volt a kilátás. A pázsitot később röplabdázásra használtuk fel.
A gyerekek a lezuhant sárkánnyal bíbelődnek. Később beszálltak a röpizésbe is: igazán idilli volt, ahogy a világ népei (volt ott ukrán, magyar, német, helyiek, meg még ki tudja hova valósiak) közti barátság megvalósult, legalábbis egy fél óra erejéig.
Nos, ezzel a jövőbe vetett töretlen reményt biztosító és igazán pozitív felhanggal zárnám mára, következőként pedig felkészül a poszt közben már említett kirándulásunk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése