Utazás a Tantalusz körül I.

Legelőször is elnézést kérek minden törzsolvasómtól, hogy tegnap nem tettem eleget blogtulajdonosi kötelességeimnek, és nem jelentkeztem új poszttal. Habár lehetne a kiváltó okot hosszasan taglalni (cikkleadási határidő), ezt mégsem tenném. A lényeg, hogy a cikket remélhetőleg a héten befejezem, és... akkor sem lesz sokkal több időm, mert máris belevágunk az új témám mérési fázisába :) (Idővel majd arról is beszámolok, hogyan haladnak az új mérések.) Ráadásul még van egy kutatási téma, amit az otthoni volt főnökömmel szeretnék lezárni. Tehát van munka, mielőtt valaki még az ellenkezőjét hinné. :)

Ettől függetlenül azért próbálunk időt szakítani a kikapcsolódásokra is, így következzen a kettővel ezelőtti hétvégén ejtett kirándulásunk, ezúttal szigorúan képekben (előre is elnézést, nem volt időm igazítani rajtuk, szóval ha kissé alul- és/vagy túlexponált, illetve rossz a fehéregyensúly, akkor sajnálom):

Tantalusz a hegy neve, amely egyrészt a Mānoa-völgyének egyik oldalát szegélyezi (lásd a róla szóló beszámoló első és második részét), továbbá amelyről egészen jó lelátás nyílik a belvárosra, amint az a fenti képen (még nem annyira) látható.

A hegy szemközti oldalán fut végig az út, amelyen jöttünk. Mondanom sem kell, hogy ez nem a csóró övezet: annyira nem, hogy járda sincsen, mert úgyis mindenki autóval jár. Ennek megfelelően természetesen mi voltunk az egyedüli idióták lelkes kirándulók, akik gyalogszerrel mentek. Nem lövöm le a poént, ha azt mondom: ha valakinek van autója, akkor egészen úticélunkig el tud menni a járművel, és csak az utolsó 100 métert kell megtennie egyéb úton-módon. Ez nevezik túrázásnak jenki módra :)

Itt már azért eléggé jól álltunk, az előző képeken még látható esőfelhő már tovaszállt, és a Nap is kisütött. Ez alapvetően két dolgot jelentett: 1. egy kicsit meg tudtunk száradni, mert amikor elindultunk, akkor szakadt az eső (de néztem időjárásjelentést, így tudtam, hogy nem fog sokáig tartani), 2. hogy leégünk, mert természetesen napolajat nem vittünk, és a déli napsütés szeptemberben még simán van olyan erős, hogy aggódni kelljen miatta. Szerencsére nem sütött tovább a Napocska 45 percnél tovább, de este így is bőszen kellett magunkat kenni esemény utáni krémmel, nehogy bőrhámlás legyen a vége (szerencsére megúsztuk minimális bőrpírral).

Hogy a látványról is szó essék: a kép bal szélének közepén (a benyúló, és növényzettel teljesen borított szemközti hegyoldal lábánál) látható épületegyüttes az egyetemi kampusz, de majd lesz róla egy közelebbi kép is.

Egyébként most, hogy látom a Belvárost a Diamond Headdel szemben, jutott eszembe, hogy a három héttel ezelőtti kirándulásunkról még nem is tettem említést. No, hát akkor van még egy posztnyi anyag! :) Szóval Waikiki felhőkarcolóira a kilátás szinte tökéletes volt innen. Egyébiránt most realizálom, hogy sosem látok szmogfelhőt a város felett (pedig a forgalom mérete erősen indokolná) – feltételezem ez az óceán közelségének, a napi többszöri esőnek és a szinte állandóan (kisebb-nagyobb intenzitással) fújó szeleknek köszönhető. 

Hát nem pont olyan, mint egy kis játékváros? :) Azért Waikiki nem éppen úgy néz ki, mint a Hotel nevű társasjátékban: meglehetősen kevés bungalót látni arrafelé. Be is teszek egy képet róla, hogy ne csak engem kapjon el a nosztalgia:

És a régi élmények máris elemi erővel törnek fel: milyen jókat is játszottunk vele!

Kilátás a másik irányba: szemben a magát meglehetősen ritkán megmutató Olümposz hegy, valahol ott van a már meghódított vízesés is.

Még egy pár közelebbi kép a városról: a közepén levő Punahou úton látható, hogy hétvégén délben sem áll meg az élet.

A kép közepén a szerintem nem annyira szép állapotú golfpálya (persze nem próbáltam ki, csak kívülről állapítottam ezt meg), de van még néhány ezen kívül a szigeten, ha valaki hozzám hasonlóan finnyás lenne :)

A kampuszra nagyítva: a kémiai épület szinte elveszik, nagyjából a kép közepén levő fekete oldalú épülettől jobbra levő világosabb mögött van, de csak a teteje látszik (és annak közepét is kitakarja egy magányos fa). Ott van kábé a kampusz központja is, de hogy egy meglehetősen nagy területről van szó, arról az is árulkodik, hogy a baloldalon levő pagodaszerű épület is még az egyetemhez tartozik.

Még egy utolsó kép, mielőtt felérnénk a hegy tetején levő fennsíkra, amely egy védett erdőnek és egy elég jó (mondhatni stratégiai) pozíciót elfoglaló kilátópontnak ad otthont.

Itt már az erdőben: gyönyörű, szikrázó napsütés volt, de mi inkább egy árnyékos helyet kerestünk volna, hogy végre UV mentes környezetben lehessünk. Itt találkoztunk először a jellegzetes hawaii köszöntéssel: egy szembejövő furgon sofőrje "mutatott be" nekünk, akkor még nem voltunk benne biztosak, hogy ezt pozitívan kell-e értelmezni :)

A shaka-jel, amivel egyébként sokat lehet találkozni: autók hátulján matricaként, de még a múltkori posztban említett boltos is így köszönt el tőlünk. Természetesen pozitív jelentést hordoz, hiszen az aloha spiritet közvetíti (az pedig minden kétséget kizáróan csakis pozitív lehet). Most olvasom, hogy az anekdota szerint az 1930-as években terjedt el, amikor egy, a sziget északi csücskén levő helyi cukornádültetvény őrének közeledtét – aki egy korábbi balesetben elveszítette három középső ujját – a helyi gyerekek (akik nyilván szerették volna megdézsmálni az iparvágányon veszteglő cukornáddal megrakott vagonokat) így jelezték társaiknak, aztán végül ez elterjedt. Nos, hogy ez mennyire igaz történet, nem tudom, mindenesetre elég jópofának találtam ahhoz, hogy megosszam veletek, a jel használatát pedig mostanra már a szörfösök (ugyan ki mások?) is átvették.

És találkoztunk egy kissé abnormális pozícióban vegetáló százlábúval is. Nem tudom, hogy a linkben megjelölt fajról van-e szó pontosan (a wiki szócikk azt írja, három százlábúfaj él a szigeten), mindenesetre minden útikönyv kábé az elsők között említi meg, hogy habár kevés igazán kellemetlen rovar él a szigeten (a repülő óriáscsótányok mellett, szerencsére ezen képességüket nekem még nem mutatták be), de a százlábúakat messzire kerüljük. Ezek a dögök akár húsz centisre is meg tudnak nőni, a marásuk pedig a szóbeszéd alapján olyan fájdalmas, hogy az orvosok szimplán azt tanácsolják, hogy idd le magad és maradj is úgy három napig, hogy valamiképp el tudd viselni a kínokat. Szerencsére ez volt az első találkozásunk a faj képviselőjével, és nem kívánok a jövőben egyetlen posztban sem beszámolni arról, hogy az előző mondatban leírtak igazak-e (erre ott van az a bácsi, akit azért fizetnek, hogy megmarassa magát, hogy mindezt dokumentumfilmként adhassák elő, egyébként nem tudja valaki a címét???). Remélhetőleg a Gertrúdok (ahogy a gekkókat nevezzük) távol tartják őket a lakásunktól :)

Nem kívántam ilyen csúnya képpel elköszönni, de újfent olybá tűnik, hogy túl sok lenne ez így egy posztban, ezért inkább kettévágom. (Mivel most jönne az a rész, hogy felértünk a csúcsra, és szeretném még tovább csigázni az eddig is óriási érdeklődést.) De ígérem, a második része tényleg pár napon belül érkezni fog, még ebben a hónapban! :)

U.i.: lehet, hogy ezzel a "még ebben a hónapban" ígérettel kissé túlvállaltam magam :)