Hanauma Bay

A fent nevezett helyet – kissé több, mint egy éve – már meglátogattuk egyszer, Makapuʻuból hazafelé tartva (érdekes, úgy néz ki, hogy arról anno elfelejtettem tudósítani), de akkor éppen zárásra értünk oda, tehát nem volt esélyünk ténylegesen lejutni a parthoz, hanem csak a felette elterülő sziklafalról tudtam pár fényképet készíteni. No de múlt hétvégén megvolt a lehetőségünk arra, hogy ellátogassunk a méltán híres Hanauma Bay-be, amelyet évente elvileg egymillió turista látogat meg (de csak azért ennyi, mert a naponta beengedett látogatók száma korlátozott). Lássuk hát a képeket!

Szenteste

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket minden kedves olvasómnak! Ajándék gyanánt pár képpel kedveskednék, amelyeket a mai nap során készítettünk.

Rövidnek indult: képek a kiállításról, újabb naplemente, panoráma

Rendben, ez egy kissé becsapós cím, hiszen nem magáról a kiállításról osztanék meg fotókat – azokról úgyis van fent pár az arcoskönyvön. Hanem a kampuszt körülölelő hegyekről, amelyeket még a megnyitó előtt pár héttel készítettem, amikor elvittük a kihelyezni a festményeket. Sajnos fotóapparátot nem vittem magammal, de azért ezek a mobilos képek is láttatnak talán valamit – a valóságot meg amúgy nem közelíti meg egyetlen két dimenziós lenyomata sem, ugyebár.

Diamond Head újratöltve

Eltelt egy hónap, Nándi immáron két hónapos (és több, mint hat kilós!). Pont ma pedig meg is kapta az ilyenkor járó kötelező védőoltásokat is – egészen pontosan hármat egymást követően. (Szegény gyermek, három szurit még én se bírnék könnyűszerrel...) Mindenesetre mi élvezzük a szülői lét minden egyes percét – sőt, másodpercét –, ezért sem jut időm írni. No meg azért sem, mert újult erővel vetettük bele magunkat a munkába, miután egy hónapja egy harmadik kéziratomat is leadtam – de még a másodikról se tudok semmit, amit mellesleg már hónapok óta leadtam bírálatra. 

Egy nap alatt Oahu körül II.

Hihetetlen, hogy már megint eltelt majd' két hét és nem írtam. Ez a gyereknevelés ha lehet, még jobban felgyorsítja a napok múlását – pedig amióta itt vagyok, így is túl gyorsan telnek.*

Amúgy nem túl sok leírnivaló történt az elmúlt két hétben – már a kórházi tapasztalatainkon kívül, de az egy külön posztért kívánkozik. Végre szabadságon voltam (két hetet kaptam), ami már igencsak kijárt nekem – lévén az előzőt még Krétán töltöttük másfél éve (tavaly januárban). Az eltelt idő alatt leginkább Nándi körül forgott a világ: volt pár vizsgálata, amelyek végeztével örömmel konstatáltuk, hogy nem csak mi érezzük úgy, hogy imád enni – az első pár napban szinte alig csökkent a testsúlya, kéthetesen pedig immáron majd' fél kilót hízott. Egyébként a bioritmusát az apjától örökölte, mert imád éjszakázni: ha rajta múlik, akkor negyed kettő körül ébred és reggel hatig fent is van. Ezt az elmúlt napokban próbáltuk tompítani azzal, hogy megpróbáljuk nappal ébren tartani valahogy, és akkor nyugodtabb éjszakák elé nézhetünk. (Mondjuk engem ez egyébként nem zavarna annyira, csak ugyebár ez a fránya munka nem engedi meg, hogy a természetes belső órám szerint éljek, a kutyafáját. :) ) 

Egy nap alatt Oahu körül I.

Sajnálatos módon eléggé elrohant az idő mellettem. Mire észbe kaptam, már csak azt látom, hogy immáron két hete nem jelentkeztem új poszttal. Ezen sürgősen változtatni kell, így fogadjátok szeretettel az április elején megejtett egész napos autós kirándulásunk első részét – ezúton is köszönjük a lehetőséget és a fuvart sofőrünknek! Egyfajta kompenzálásnak pedig felfoghatjátok a szebbnél-szebb tájakat, amelyeket a következőkben mutatok be.

Ház/cicaszitterkedés az északi parton III.: hétvégi autós kirándulás

A sorozat első részében elmeséltem, hogyan is jutottunk eme nagyszerű lehetőséghez, a másodiknál pedig egy kis ízelítőt adtam az autózás élményéből (legalábbis annak jobbik oldaláról, a dugóban állásról készült felvételeket jótékonyan nem osztottam meg veletek :D). A sorozat záró epizódjában a házvigyázást megkoronázó, egész napos autós kirándulásunkat osztanám meg a nagyérdeművel. Ezt a kirándulást ötösben tettük meg volt doktori témavezetőmmel és családjával, aki öt – remélhetőleg felejthetetlen – hónapot töltött itt ugyanabban a laborban dolgozva, ahol én is vagyok. Igazából ezt az egészet csak azért említem meg, mert így elmesélhetem azt a szerintem szerfelett érdekes történetet, miszerint egymástól teljesen függetlenül kerültünk ugyanide, Magyarországtól több, mint tízezer kilométeres távolságba. Illetve, mondjuk úgy, hogy amikor szerencsét próbáltam ennél az ösztöndíjnál, akkor még nem tudtam erről. Pályázáskor szokás kérni ajánlóleveleket, nyilván tőle (is) kértem, és csak akkor derült ki, hogy közel fél évig együtt fogunk dolgozni – persze még nem tudhattam, hogy felvesznek-e végül. Szóval ebből is látszik, hogy kicsi a (tudományos) világ, itt mindenki ismer mindenkit, ha olyan szakterületen dolgozol :)

Ház/cicaszitterkedés az északi parton II.: átkelés a hegyek között

Előző posztomban megemlítettem, hogy macskavigyázás közben sem maradt el a munkába járás, így alkalmam nyílt egy hétig megtapasztalni az autóval ingázás előnyeit és hátrányait egyaránt. Nagy szerencsém volt a gépjárművel, hiszen nem egy errefelé szokásos batárt* hagyott ránk házigazdánk, hanem egy kis sportos Saabot, manuális váltóval – azért a kilométeres dugókban ülve párszor realizálódott bennem, hogy az automata váltónak is van néha egy kis létjogosultsága. :) Mindenesetre az alábbi két nem is olyan rövidke videó mutatja be, hogy milyen is errefelé autózni a városon kívül ha dugó van, illetve ha nincs nagy forgalom. Röviden: előbbi esetben sz@r, utóbbi esetben pedig megfizethetetlen élmény! :)

Ház/cicaszitterkedés az északi parton I.

Ma végre kaptam visszajelzést az október végén leadott és január közepén elfogadott cikkemről: a hat hetes határidő letelte előtt egy nappal végre elküldték a korrektúrát. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a kéziratot a folyóiratnak megfelelő formátumúra variálták át, és elküldték nekem még egy utolsó átolvasásra, mielőtt a nagyközönség elé tárnánk a nagy felfedezésünket. Ekkor van még egy esélyem arra nézve, hogy megtaláljam a hibákat, illetve ellenőrizzem, hogy a táblázatok, ábrák jól néznek-e ki. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy természetesen találtam benne hibákat (akárhányszor olvasod el, úgyis találsz benne valamit), és persze a táblázatok tördelése is hagy némi kívánnivalót maga után (értsd: pár sort sikerült törölniük formázás közben). Mindegy, ez már nem sok munka, holnap megírom a kért változtatások jegyzékét és szépen elküldöm nekik, aztán remélhetőleg már nem lesznek ilyen problémák a továbbiakban.

Punchbowl cemetery

Dacára az egész országot magával ragadó 50. jubileumi Super Bowlnak (Lady Gaga himnusz éneklését, illetve a félidei műsorszámot* megtekintve újfent realizálódott bennem, mennyire értenek ezek a show műfajához és imádnak szerepelni), múlt vasárnap inkább a Diamond Headet másztuk meg újra. Ennek oka elsődlegesen az volt, hogy nagyon jó kilátás nyílik onnan Honolulura, és szerettem volna pár felvételt készíteni, ami a múltkor nem sikerült – lévén akkor már éppen napnyugta volt és  semmi nem látszott már belőle a fotón. Mivel arról a kirándulásról egy kétrészes posztban már beszámoltam, így a mostanit inkább később ismertetném, és helyette egy régebbi tartozásomat törlesztendő a november végén elkövetett, a Punchbowl katonai temetőben tett sétánkat mutatnám be.

Tűzijáték, 43. emeleti panoráma és Über

Már pár poszt erejéig beszámoltam arról, milyen érdekességekkel futhat itt össze az ember, és ezt a remek sorozatot mindenképpen szándékomban is áll folytatni. Bár az itteni élelmiszerekről az ember elsőként a trópusi gyümölcsökre asszociál (már volt szerencsém párhoz, egyszer mesélek róluk is), de például ennyi tökfélével sem találkoztam még eddig. Ma például spagettitököt (esetleg másnéven laskatököt) ettünk, ami a nevét arról kapta, hogy húsa a sütésekor spagettiszerű szálakra esik szét, így már szinte tálalni is lehet – innen a régies neve is, azaz istengyalulta tök.

Mānoa Heritage Center

Az elmúlt hetek igen mozgalmasra sikeredtek (legalábbis munka szempontjából): miután leadtam a cikket, elkezdtük az új méréseket, a korábbi téma egyfajta kiegészítéseként. A munka ezzel a berendezéssel meglehetősen időigényes (többször is előfordult 14 órás munkanap), ami után nem volt túl sok energiám írni. A héten ráadásul egy beszámolót is kellett tartanom a csoport előtt, arra is kellett készülni valamikor (és napra pontosan az érkezésemet követő hatodik hónapon adtam elő). De ma szerencsére nem kell bemennem az egyetemre, így egy jóleső alvás és párórás édes semmittevés után (ezeket igazán csak egy 55 órás munkahét után lehet értékelni) végre leülhetek egy újabb poszttal gazdagítani az eddig meglevő kollekciómat.

Vasárnap: múzeumlátogatás + születésnap II.

Mint azt a poszt első részében már említettem, a múzeumlátogatást születésnapi mulatság követte. Így sajnos sietnünk kellett hazafele, mivel egyik kedves posztdok munkatársam jött értünk autóval, hogy kettőre kiérjünk a Waialae strandra. (De csak miután tettünk egy kitérőt a kicsit arrébb található Kawaikui strandra. Eredetileg a kettő között vacilláltunk és sofőrünkben kissé összekavarodtak a dolgok, hogy végül melyikre is tettük le a voksunk). Ezeket errefelé 'Beach Park'-nak szokták nevezni – és nem csak kilométer hosszúságúak vannak, hanem vannak picikék is, családiasabb hangulattal, miként ez is utóbbi kategóriába tartozott. Itt alapvetően őslakosok vannak, a nem kis tagszámú családjukkal egyetemben, ennek megfelelően sok kisgyermek vett körbe bennünket (hogy ezt miért hangsúlyozom, irományom végén kiderül).

Látnivalók: China Walls, Halona, Makapu'u

Még szeptember végén voltunk hivatalosak ebédre egy helyi magyarnál, aki volt olyan kedves, és  utána elvitt minket a sziget délkeleti csücskébe. Egy-két helyen már jómagam is voltam (és be is számoltam róla annakidején), de azért a nagyja teljesen új volt számomra. Képválogatás következik:

Kirándulás a Diamond Headhez: kiegészítés

Tegnapról még kimaradt pár kép, amit szerintem még érdemes megosztani veletek. Előrebocsátom, hogy szigorúan csak az eredeti rész megtekintése után szabad ezeket a képeket megnézni! :)

Kirándulás a Diamond Headhez

Az elmúlt pár nap igazán izgalmasra sikeredett: a kedves nejem egy még kedvesebb újdonsült ismerősének köszönhetően ugyanis szombat óta tapasztalhatjuk (egészen péntekig), milyen érzés is házszitternek lenni*. Ez – hasonlóan a bébi megfelelőjéhez – abból áll, hogy vigyázunk a házukra, gondozzuk a kertet, etetjük az állatokat. Külön kérésre – hogy a macskák (két nőstény egyébként, és természetesen rendkívül kényeskedő kis jószágok, viszont gyönyörű a bundájuk) ne legyenek nagyon magányosak – még ott is alszunk. A ház pedig a sziget túloldalán van (az északi parton), kb. 30 kilométerre az egyetemtől, szóval a héten minden nap keresztülautókázhatom a szigetet. De hogy ne higgye mindenki, mennyire ki van velünk szúrva, elmondhatom, hogy a ház (bár nem nagy) gyönyörű, pazar helyen fekszik, egy kis félszigeten, tökéletes kilátást nyújtva a rendkívül csendes vizű öbölre, miközben szemben hegyek adják a hátteret, amin felhők csücsülnek. Bármilyen képeslapon lenne, az ember borzasztóan giccsesnek találná, de élőben egyszerűen félelmetesen szép.** Szóval ez az egy hét igazán élménygazdagnak ígérkezik (illetve ígérkezett, kár, hogy ennyi időt kellett eltöltenem a cikkünk kéziratának utolsó simitásaival), amiből jópár szép poszt kerekedhet idővel. Főleg, hogy a hétvégén tettünk egy autós kirándulást is, arról is lehet mesélni, miként arról is, hogy úgy általában autósként milyen érzés közlekedni (előre annyit mondanék, hogy nem meglepő módon tök más, mint gyalogosként és bringásként, illetve nem kimondottan élvezem a dolgot), ezenkívül van pár szép hely a ház szomszédságában, ahová csak át kell kajakozni (mivel az is rendelkezésre áll). Az elkövetkező két nap során talán erre is sort kerítünk majd. 

Utazás a Tantalusz körül II.

A döglődő százlábút követően az erdőből kiérve hamarosan elérkeztünk úticélunkhoz. Előtte viszont megálltunk egy pihenőhelyen, amely egy mobil átjátszóállomás (és természetesen parkoló, ami persze az erdő bejáratánál is volt) tőszomszédságában levő, pár esőtől védett padot jelentett. Ahol piknikezni lehet (illetve barbecue-zni, mert itten az a menő dolog), a mellettünk levőn éppen folyt is a nagy zabálás. Ekkor nagyjából dél volt, ezért úgy döntöttünk, hogy érdemes fél-háromnegyed órát pihenni, addig lehetett eszegetni a tízóraira hozott tacót, kávézgatni, és élvezni a természet lágy ölét. Már éppen nagyon elkényelmesedtünk volna, amikor realizálódott bennem, hogy az időjárásjelentés ezúttal sem hazudott (errefelé egészen használhatók az előrejelzések, pedig általában nem egyszerű a helyzet időjárásügyileg) és jön a meghirdetett kora délutáni felhőszakadás. Márpedig nem szakadó esőben szerettünk volna kiállni a kilátópontra, hanem úgy véltem: jobb ha még előtte fényképezkedünk, aztán az erdőben túrázva meg úgy eshet, ahogy nem szégyelli, nagyjából védve leszünk a lombkoronák által. Így nekiindultunk az utolsó párszáz méternek, hogy odaérjünk a kilátópontra. Természetesen egészen a legvégéig aszfaltút volt (itt kivételesen tényleg aszfaltozott volt, pedig itt sok helyen betonút van, ami szerfelett érdekesnek találok, mert otthon alig találkozni velük) egy kis parkolóval, ha valaki esetleg a túrázás alatt egy félórás kocsikázás utáni tízméteres sétát ért, ahol aztán elő lehet venni a szelfibotot, és küldeni fácséra a kéttized másodperccel azelőtt lőtt képeket.

Utazás a Tantalusz körül I.

Legelőször is elnézést kérek minden törzsolvasómtól, hogy tegnap nem tettem eleget blogtulajdonosi kötelességeimnek, és nem jelentkeztem új poszttal. Habár lehetne a kiváltó okot hosszasan taglalni (cikkleadási határidő), ezt mégsem tenném. A lényeg, hogy a cikket remélhetőleg a héten befejezem, és... akkor sem lesz sokkal több időm, mert máris belevágunk az új témám mérési fázisába :) (Idővel majd arról is beszámolok, hogyan haladnak az új mérések.) Ráadásul még van egy kutatási téma, amit az otthoni volt főnökömmel szeretnék lezárni. Tehát van munka, mielőtt valaki még az ellenkezőjét hinné. :)

Ettől függetlenül azért próbálunk időt szakítani a kikapcsolódásokra is, így következzen a kettővel ezelőtti hétvégén ejtett kirándulásunk, ezúttal szigorúan képekben (előre is elnézést, nem volt időm igazítani rajtuk, szóval ha kissé alul- és/vagy túlexponált, illetve rossz a fehéregyensúly, akkor sajnálom):

Esőerdei kirándulás: látogatás a Mānoa vízeséshez II.

Hol is hagytuk abba az előző részt? Ja igen! Hát itt lennénk, megérkeztünk a vízeséshez:

Esőerdei kirándulás: látogatás a Mānoa vízeséshez I.

Molt hét vasárnap egy régóta esedékes túrát kellett bepótolnunk: ugyebár a poszt címében is szereplő patakról kapta a nevét az egyetemi kampusz, illetve egy egész városrész is. Azonban eddig csupán az alsó szakaszát állt módomban megtekinteni, és csupán hallomásból tudtam, hogy egy fentebbi részen van egy vízesés is, amit mindenképpen érdemes megtekinteni. Már csak azért is, mert nincs olyan messze az egyetemtől, és nem olyan nagy kihívás ezt a túrát megtenni (ellentétben egy másikkal, amihez még korábban volt szerencsém). Szóval reggel negyed 8-kor nekiindultunk, hogy gyorsan megtegyük, de – amint az kiderült – kissé alulbecsültem a séta időtartamát (kissé több lett, mint 3 és fél óra, bár ezt annak is köszönhetjük, hogy visszafelé inkább leültünk egy mexikói kifőzdénél harapni egyet). Mivel ilyen hosszúra sikeredett az elfoglaltság – és ennek megfelelően egészen sok képet tudtam készíteni – ezért úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb kettéválasztani a posztot és két részletben közölni: egyet az odaútról, egyet a visszaútról. Jöjjenek hát a képek, kevés szöveggel, de annál szebb látnivalókkal!