A karácsonyi ünnepekre tervezett posztözön első tagjaként ezúttal nem Oahu szigetével foglalkoznék, hanem egy rögtönzött kis időutazást tennék. Ugyanis az itteni nemzeti archívum honlapjára egy olyan irományt tettek fel, amely egy – engem már igencsak régóta érdeklő – témába enged bepillantást nyerni: miszerint a hidegháborús évtizedek alatt párszor majdnem bekövetkező atomháborút az egyes felek mégis hogyan tervezték kivitelezni.
Maga a téma iránti érdeklődésem gyermekkorom óta jelen van (bár csökkenő intenzitással / ráfordítható idővel), a történelem pedig amúgy is szívem csücske: azt már meglehetősen korán eldöntöttem, hogy felnőttként hivatásom kémiával vagy pedig történelemmel lesz kapcsolatos. Így sokáig mindkettővel mélyebben is foglalkoztam: a meccs sokáig eldöntetlen voltát kiválóan példázza, hogy komolyabb – országos – tanulmányi versenyben csak utóbbiban képviseltettem magam (hogy aztán a futottak még kategóriájában végezzek, de hát a lényeg úgyis a részvétel, nemde?). Aztán mégiscsak előbbi mellett tettem le a voksom, mondván abból legalább meg lehet élni, a bölcsészettudományokról már akkor is sejtettem, hogy ezen a téren nem sok jóval kecsegtetnek. (14 évesen úgy tűnik, még nem tudtam, hogy igazából a természettudományos kutatói létből sem lehet, de hát ilyen ez a gyermeki naivitás :) .) A történelem pedig maradt hobbiszinten, és ez így is van rendjén.
Maga az atomenergia kevésbé békés felhasználásának gyakorlata és annak a világtörténelemre gyakorolt hatása is már korán kezdett el érdekelni: nagyjából tízéves lehettem, amikor az akkor még relatíve kevés számú tévéadó egyike vetítette a – '70-es évek végén és '80-as évek elején rendkívüli népszerűségnek örvendő – katasztrófafilm műfajának egyik ikonikus darabját: a Másnap c. alkotást. (No de tényleg, mennyi ilyen film készült akkor: Földrengés, Pokoli torony, Kína-szindróma, Poszeidón-katasztrófa, Airport sorozat. Persze ezek közül párat valószínűleg nem érdemes felnőtt fejjel újranéznem, mert lehet, hogy nagy csalódás lenne a vége.) Olyannyira bennem maradt a filmben megjelenített atomháború, hogy utána – nem túlzok – rémálmaim alapjait évekig a téma szolgáltatta. (Gyanítom, hogy nem gyermekeknek szánták a műsort. :) ) Gyakorlatilag minden éjszaka átéltem egy atomtámadást, de pár tucat alkalmat követően egészen megbarátkoztam a gondolattal: igazán jó kis éber álom lett belőlük, amelyek történetét tetszés szerint alakíthattam, és gyakorlatilag alig vártam az estéket, hogy egy újabb szuperhősös akciófilm főszereplője lehessek, amelyekben nem mellesleg atombombák potyognak az égből. (Az éber álom nem összetévesztendő az ébren történő képzelgéssel, sem az alvási paralízissel – vagy régiesen lidércnyomással –, amely utóbbi évente párszor még mostanában is tud óráknak tűnő másodperceket okozni számomra.) A világ végső pusztulásától való rettegés pedig így lett szépen lassan feldolgozva gyermeki elmém által.
No de a lényeg az, hogy azóta is vonz a téma – bár már nem fekszem-kelek vele – és erre szembejön ez a poszt, ahol pedig az 1950-es évek közepének (egészen pontosan 1956 elejének) amerikai katonai gondolkodói fejébe nyerhetünk bepillantást: hogyan is képzelték el az ellenség elpusztítását, mielőtt abban a válaszcsapásnak még csak a lehetősége sem merülhetne fel. Ha jól értelmezem a dolgot, akkor alapvetően két részre osztották a célpontokat: mivel az interkontinentális ballisztikus rakétákból még nem volt annyira sok (egészen pontosan nulla darab állt raktáron), ezért az atomháború nagyját még igen kőkorszaki módon, repülőkről ledobott bombákkal kívánták megvalósítani. Ezért az elsődleges célpontok a katonai repterek lettek volna, amelyekből a Varsói Szerződés tagállamaiban nagyjából 1100 darab volt. Ezekre szépen sorjában – prioritás szerint – legalább egy 1.5-9 megatonnás hidrogénbombát kívántak dobni (egy próbarobbantás eredménye az alanti tecső videón). Menjünk ugyebár biztosra, egy kis atombomba nem hat meg senkit. Amit még érdemes megemlíteni, hogy alapvetően kétféle megközelítésben lehet az ellenséget megkínálni: 1. a hagyományos bombákhoz hasonlóan a felszín közelében detonáljon, 2. illetőleg még a levegőben pár száz, esetleg ezer méter magasan. A kettő különböző hatást eredményez: az első esetben nem lesz akkora kiterjedésű a lökéshullám által okozott károk mértéke, viszont a felszabaduló energia jóval kisebb helyre koncentrálódik (nagyobb lokális pusztítás), illetve jópár kilométeres körzet lakhatatlanná válik a radioaktív hamueső által. A második eset arra bazíroz, hogy a lökéshullám jóval nagyobb területet tud lefedni (kisebb erejű, de kiterjedtebb pusztítás), viszont több nagyságrenddel kevesebb por és hamu keletkezésével jár, tehát hosszú távon nem annyira rombolja a környező lakosság életszínvonalát (minden persze viszonyítás kérdése). Hirosima és Nagaszaki esetén utóbbi megoldást választották (a Kisfiú és a Kövér Ember nagyjából 500 méteres magasságban detonált), ami bizonyos szempontból még humánusnak is tekinthető, mivel – bár az azonnali hatások nagyobb kiterjedésűek voltak – a területek végül is lakhatók maradtak. Ha az első megoldást választják, valószínűleg egy olyan zóna lenne a városok helyén, ahová még pár évig nem lenne érdemes belépni.
No és hogy mindezt miért fejtettem ki: mert az áll ebben az iratban, hogy földi detonációval kellene az elsődleges célpontokat elpusztítani, mivel így a helyi, koncentrált rombolás maximálva lenne (egy repülőtér mégsem olyan óriási). A környéken élőkre ezután szállingózó radioaktív hamu és por kérdését meg elintézték annyival, hogy az biztosan nem lenne olyan jelentős nagyságú, nem vagyunk mi barbárok. Mindezt az előbbi videón látható, pár évvel korábban elvégzett próbarobbantás-sorozat eredményének – amikor is ennek az ellenkezőjéről már sikeresen megbizonyosodtak – ismeretében állították... És hogy kik kapták volna az áldást: Magyarországon – ha jól számolom – 15 célpontot sorolnak fel (ismételten felhívnám a figyelmet arra, hogy ezek csak az elsődleges fontossággal bíró katonai repterek), amelyekből a prioritási lista előkelő helyein szerepel: Budapest-Tököl (125.) és Debrecen (79.). Itt a lista, lehet böngészni, én még Berettyóújfalut, Ferihegyet, Foktőt, Kecskemétet, Kiskunlacházát, Kunmadarast, Pápát, Sármelléket, Székesfehérvárt, Szolnokot, Szombathelyet, Taszárt és Veszprémet találtam meg. Ha valaki talál még magyarországi helységet, amely felett elsikkadtam volna, akkor azt a kommentek között jelezheti. Szóval ezek kaptak volna a tervek szerint egy hidrogénbombát, amiből nyilvánvalóan a mellette elterülő tanyaközpont/falu/város is érzett volna valamit. (Talán érdemes azt még megemlíteni, hogy csak Moszkvában 12 repteret soroltak fel.)
Az ember azt gondolná, hogy Magyarországnak bőven elég lenne ez a 15 hidrogénbomba és az azokkal járó kényelmetlenségek, de hát ne aprózzuk el a dolgokat. A terv szerint, második lépés gyanánt (miután kiiktatták a repülőterekkel egyetemben az ellenséges atombombázókat) a figyelmet végre az ellenséges gyárakra és katonai ojjektumokra lehet fordítani, ehhez hagyományos atombombák is elegendőek lettek volna a tervezet szerint. Az irat egy másik listája ezeket összegzi: például a budapesti helyszíneket két oldalon keresztül sorolja, azok kódszámával (a célpont típusát mutató első háromjegyű szám a listán). Sajnos a dokumentum nem minden részlete lett feloldva a titkosítás alól, így a koordinátákat jelentő másik számcsoport megfejtése sajnos nem ismeretes. Így nem tudni, hogy pontosan mik is lettek volna az elpusztítani kívánt objektumok és hogyan is vonták volna össze azokat (mert ha egymás mellett vannak, akkor ugye megoldható két legyet egy csapásra elven is). Kecskeméten négy elpusztítani kívánt dolgot sorolnak fel, amelyekből a negyedik – és általában a városok felsorolásában utolsóként megjelenő –, 275-ös kódszámot kapó a lakosságot takarja. Magyarul elpusztítandóként voltak számon tartva a legsűrűbben lakott civil területek is, ami azért – valljuk be – nem szép dolog. Ugyan katonáék kissé máshogy gondolkodnak, ezért a hidegháború idején nekik szódával még elment, hogy atombombával közömbösítsünk egy katonai objektumot némi civil járulékos veszteség mellett, de hogy nulla katonai jelentőséggel bíró városközpontokat is kijelöljenek elpusztításra, azt talán kissé túlbuzgónak tűnhetett a fejeseknek is. Illetve nem tudom, mert nem ültem ott a tábornok urak társaságában, amikor ezt a dokumentumot lapozgatták.
Igazából a tervezetet (ami összességében több, mint 800 oldalt tesz ki!) olvasgatva többször is felötlött bennem, hogy az ember mennyi időt és energiát tud belefeccölni abba, hogy eltervezgesse, milyen úton-módon teszi el láb alól riválisát. És ezeket a szigorúan titkos iratokat nyilván gyakran kellett frissíteni (a hírszerző szolgálatok munkatársainak adva ezzel állandó munkalehetőséget), illetve a technika fejlődésével az egész mehetett a kukába: amikor már a rakéták jelentették az elsődleges hordozóeszközt, megszűnt a repülők prioritása, és lehetett egy újabb 800 oldalas dokumentumot farigcsálni arról, hogyan is pusztítsuk el magunkat. Így kell munkát adni több tízezer embernek.
Végezetül egyik kedvenc filmem, amelyet szerettel ajánlok mindenkinek, ha nem csömörlött volna meg véglegesen a témától (1964-es, úgy illik rá tekinteni):
Illetve ennek a térképnek a segítségével lehet játszadozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha megvalósult volna ez a csodás terv. Azért örülök, hogy nem jött össze és így végül nem lett csúnya vége a földi életnek még születésem előtt :)
Ha valaki idáig eljutott volna az olvasásban, akkor van egy helyi hírem is: Obama itt van Oahun, ugyanis a minden évben hazajön, hogy itt töltse szabadságát a családjával. A sziget túloldalán van, nem messze attól a helytől, ahol a házra vigyáztunk (majd arról is lesz poszt).
Sőt, az egyik első posztomban említett Koko krátert is megmászta. Láthatóan jókedvű, hogy végre nem kell a jelen posztban megírtakhoz hasonló komoly dolgokkal foglalkoznia:
Holnap valódi karácsonyi poszttal jelentkezem, szóval várok vissza mindenkit! Mivel már itt is 24-e van, ezért talán a legjobb időzítés, ha ezúton kívánok kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!
Maga a téma iránti érdeklődésem gyermekkorom óta jelen van (bár csökkenő intenzitással / ráfordítható idővel), a történelem pedig amúgy is szívem csücske: azt már meglehetősen korán eldöntöttem, hogy felnőttként hivatásom kémiával vagy pedig történelemmel lesz kapcsolatos. Így sokáig mindkettővel mélyebben is foglalkoztam: a meccs sokáig eldöntetlen voltát kiválóan példázza, hogy komolyabb – országos – tanulmányi versenyben csak utóbbiban képviseltettem magam (hogy aztán a futottak még kategóriájában végezzek, de hát a lényeg úgyis a részvétel, nemde?). Aztán mégiscsak előbbi mellett tettem le a voksom, mondván abból legalább meg lehet élni, a bölcsészettudományokról már akkor is sejtettem, hogy ezen a téren nem sok jóval kecsegtetnek. (14 évesen úgy tűnik, még nem tudtam, hogy igazából a természettudományos kutatói létből sem lehet, de hát ilyen ez a gyermeki naivitás :) .) A történelem pedig maradt hobbiszinten, és ez így is van rendjén.
Maga az atomenergia kevésbé békés felhasználásának gyakorlata és annak a világtörténelemre gyakorolt hatása is már korán kezdett el érdekelni: nagyjából tízéves lehettem, amikor az akkor még relatíve kevés számú tévéadó egyike vetítette a – '70-es évek végén és '80-as évek elején rendkívüli népszerűségnek örvendő – katasztrófafilm műfajának egyik ikonikus darabját: a Másnap c. alkotást. (No de tényleg, mennyi ilyen film készült akkor: Földrengés, Pokoli torony, Kína-szindróma, Poszeidón-katasztrófa, Airport sorozat. Persze ezek közül párat valószínűleg nem érdemes felnőtt fejjel újranéznem, mert lehet, hogy nagy csalódás lenne a vége.) Olyannyira bennem maradt a filmben megjelenített atomháború, hogy utána – nem túlzok – rémálmaim alapjait évekig a téma szolgáltatta. (Gyanítom, hogy nem gyermekeknek szánták a műsort. :) ) Gyakorlatilag minden éjszaka átéltem egy atomtámadást, de pár tucat alkalmat követően egészen megbarátkoztam a gondolattal: igazán jó kis éber álom lett belőlük, amelyek történetét tetszés szerint alakíthattam, és gyakorlatilag alig vártam az estéket, hogy egy újabb szuperhősös akciófilm főszereplője lehessek, amelyekben nem mellesleg atombombák potyognak az égből. (Az éber álom nem összetévesztendő az ébren történő képzelgéssel, sem az alvási paralízissel – vagy régiesen lidércnyomással –, amely utóbbi évente párszor még mostanában is tud óráknak tűnő másodperceket okozni számomra.) A világ végső pusztulásától való rettegés pedig így lett szépen lassan feldolgozva gyermeki elmém által.
No de a lényeg az, hogy azóta is vonz a téma – bár már nem fekszem-kelek vele – és erre szembejön ez a poszt, ahol pedig az 1950-es évek közepének (egészen pontosan 1956 elejének) amerikai katonai gondolkodói fejébe nyerhetünk bepillantást: hogyan is képzelték el az ellenség elpusztítását, mielőtt abban a válaszcsapásnak még csak a lehetősége sem merülhetne fel. Ha jól értelmezem a dolgot, akkor alapvetően két részre osztották a célpontokat: mivel az interkontinentális ballisztikus rakétákból még nem volt annyira sok (egészen pontosan nulla darab állt raktáron), ezért az atomháború nagyját még igen kőkorszaki módon, repülőkről ledobott bombákkal kívánták megvalósítani. Ezért az elsődleges célpontok a katonai repterek lettek volna, amelyekből a Varsói Szerződés tagállamaiban nagyjából 1100 darab volt. Ezekre szépen sorjában – prioritás szerint – legalább egy 1.5-9 megatonnás hidrogénbombát kívántak dobni (egy próbarobbantás eredménye az alanti tecső videón). Menjünk ugyebár biztosra, egy kis atombomba nem hat meg senkit. Amit még érdemes megemlíteni, hogy alapvetően kétféle megközelítésben lehet az ellenséget megkínálni: 1. a hagyományos bombákhoz hasonlóan a felszín közelében detonáljon, 2. illetőleg még a levegőben pár száz, esetleg ezer méter magasan. A kettő különböző hatást eredményez: az első esetben nem lesz akkora kiterjedésű a lökéshullám által okozott károk mértéke, viszont a felszabaduló energia jóval kisebb helyre koncentrálódik (nagyobb lokális pusztítás), illetve jópár kilométeres körzet lakhatatlanná válik a radioaktív hamueső által. A második eset arra bazíroz, hogy a lökéshullám jóval nagyobb területet tud lefedni (kisebb erejű, de kiterjedtebb pusztítás), viszont több nagyságrenddel kevesebb por és hamu keletkezésével jár, tehát hosszú távon nem annyira rombolja a környező lakosság életszínvonalát (minden persze viszonyítás kérdése). Hirosima és Nagaszaki esetén utóbbi megoldást választották (a Kisfiú és a Kövér Ember nagyjából 500 méteres magasságban detonált), ami bizonyos szempontból még humánusnak is tekinthető, mivel – bár az azonnali hatások nagyobb kiterjedésűek voltak – a területek végül is lakhatók maradtak. Ha az első megoldást választják, valószínűleg egy olyan zóna lenne a városok helyén, ahová még pár évig nem lenne érdemes belépni.
No és hogy mindezt miért fejtettem ki: mert az áll ebben az iratban, hogy földi detonációval kellene az elsődleges célpontokat elpusztítani, mivel így a helyi, koncentrált rombolás maximálva lenne (egy repülőtér mégsem olyan óriási). A környéken élőkre ezután szállingózó radioaktív hamu és por kérdését meg elintézték annyival, hogy az biztosan nem lenne olyan jelentős nagyságú, nem vagyunk mi barbárok. Mindezt az előbbi videón látható, pár évvel korábban elvégzett próbarobbantás-sorozat eredményének – amikor is ennek az ellenkezőjéről már sikeresen megbizonyosodtak – ismeretében állították... És hogy kik kapták volna az áldást: Magyarországon – ha jól számolom – 15 célpontot sorolnak fel (ismételten felhívnám a figyelmet arra, hogy ezek csak az elsődleges fontossággal bíró katonai repterek), amelyekből a prioritási lista előkelő helyein szerepel: Budapest-Tököl (125.) és Debrecen (79.). Itt a lista, lehet böngészni, én még Berettyóújfalut, Ferihegyet, Foktőt, Kecskemétet, Kiskunlacházát, Kunmadarast, Pápát, Sármelléket, Székesfehérvárt, Szolnokot, Szombathelyet, Taszárt és Veszprémet találtam meg. Ha valaki talál még magyarországi helységet, amely felett elsikkadtam volna, akkor azt a kommentek között jelezheti. Szóval ezek kaptak volna a tervek szerint egy hidrogénbombát, amiből nyilvánvalóan a mellette elterülő tanyaközpont/falu/város is érzett volna valamit. (Talán érdemes azt még megemlíteni, hogy csak Moszkvában 12 repteret soroltak fel.)
Az ember azt gondolná, hogy Magyarországnak bőven elég lenne ez a 15 hidrogénbomba és az azokkal járó kényelmetlenségek, de hát ne aprózzuk el a dolgokat. A terv szerint, második lépés gyanánt (miután kiiktatták a repülőterekkel egyetemben az ellenséges atombombázókat) a figyelmet végre az ellenséges gyárakra és katonai ojjektumokra lehet fordítani, ehhez hagyományos atombombák is elegendőek lettek volna a tervezet szerint. Az irat egy másik listája ezeket összegzi: például a budapesti helyszíneket két oldalon keresztül sorolja, azok kódszámával (a célpont típusát mutató első háromjegyű szám a listán). Sajnos a dokumentum nem minden részlete lett feloldva a titkosítás alól, így a koordinátákat jelentő másik számcsoport megfejtése sajnos nem ismeretes. Így nem tudni, hogy pontosan mik is lettek volna az elpusztítani kívánt objektumok és hogyan is vonták volna össze azokat (mert ha egymás mellett vannak, akkor ugye megoldható két legyet egy csapásra elven is). Kecskeméten négy elpusztítani kívánt dolgot sorolnak fel, amelyekből a negyedik – és általában a városok felsorolásában utolsóként megjelenő –, 275-ös kódszámot kapó a lakosságot takarja. Magyarul elpusztítandóként voltak számon tartva a legsűrűbben lakott civil területek is, ami azért – valljuk be – nem szép dolog. Ugyan katonáék kissé máshogy gondolkodnak, ezért a hidegháború idején nekik szódával még elment, hogy atombombával közömbösítsünk egy katonai objektumot némi civil járulékos veszteség mellett, de hogy nulla katonai jelentőséggel bíró városközpontokat is kijelöljenek elpusztításra, azt talán kissé túlbuzgónak tűnhetett a fejeseknek is. Illetve nem tudom, mert nem ültem ott a tábornok urak társaságában, amikor ezt a dokumentumot lapozgatták.
Igazából a tervezetet (ami összességében több, mint 800 oldalt tesz ki!) olvasgatva többször is felötlött bennem, hogy az ember mennyi időt és energiát tud belefeccölni abba, hogy eltervezgesse, milyen úton-módon teszi el láb alól riválisát. És ezeket a szigorúan titkos iratokat nyilván gyakran kellett frissíteni (a hírszerző szolgálatok munkatársainak adva ezzel állandó munkalehetőséget), illetve a technika fejlődésével az egész mehetett a kukába: amikor már a rakéták jelentették az elsődleges hordozóeszközt, megszűnt a repülők prioritása, és lehetett egy újabb 800 oldalas dokumentumot farigcsálni arról, hogyan is pusztítsuk el magunkat. Így kell munkát adni több tízezer embernek.
Végezetül egyik kedvenc filmem, amelyet szerettel ajánlok mindenkinek, ha nem csömörlött volna meg véglegesen a témától (1964-es, úgy illik rá tekinteni):
Illetve ennek a térképnek a segítségével lehet játszadozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha megvalósult volna ez a csodás terv. Azért örülök, hogy nem jött össze és így végül nem lett csúnya vége a földi életnek még születésem előtt :)
Ha valaki idáig eljutott volna az olvasásban, akkor van egy helyi hírem is: Obama itt van Oahun, ugyanis a minden évben hazajön, hogy itt töltse szabadságát a családjával. A sziget túloldalán van, nem messze attól a helytől, ahol a házra vigyáztunk (majd arról is lesz poszt).
Sőt, az egyik első posztomban említett Koko krátert is megmászta. Láthatóan jókedvű, hogy végre nem kell a jelen posztban megírtakhoz hasonló komoly dolgokkal foglalkoznia:
Holnap valódi karácsonyi poszttal jelentkezem, szóval várok vissza mindenkit! Mivel már itt is 24-e van, ezért talán a legjobb időzítés, ha ezúton kívánok kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!
Érdekes poszt volt, bár bízom benne, hogy az atomháborútól, nukleáris téltől és hasonló nyalánkságoktól örökre megmenekült az emberiség...!
VálaszTörlés