Az út II.

Ekkor következett utazásom leghosszabb része: egy 12 órás út az Atlanti-óceánon át. Ekkora gépben még nem ültem, illetve nem is utaztam ennyit repülővel egyhuzamban (a maximum 2 óra volt). Illetve Európán kívül még csak egyszer voltam, amikor kb. 5 éves koromban átugrottunk Isztambulba, szóval ez egy nagy lépés volt számomra. Tegyük gyorsan hozzá azt is, hogy ilyen jó körülmények között sem repültem még. Így utólag örülök, hogy úgy alakult, hogy a Lufthansa járataival mehettem (majd egy későbbi posztban kitérek a repülőjegy megvétele közben felmerült problémákra is): állandóan hozták a frissítőket, illetve snack-et, de rendesnek mondható ebédet (esetleg vacsorát vagy mit) is felszolgáltak kétszer. Közben megnéztem két filmet, amiket már régóta meg szerettem volna (Interstellar, illetve The Imitation Game, mindkettő jónak mondható a maga műfajában), illetve pihentem is 1-2 órát, közben klasszikus zenét hallgatva. Igyekeztem azért óránként sétálni is egy rövidet, nehogy túlzottan elkényelmesedjek (illetve kezdő hipochonderként a mélyvénás trombózistól való rettegésem okán).

Persze ehhez az idillhez hozzátartozik, hogy nagy szerencsém volt utastársaimmal: közvetlen környezetemben egyikük sem érezte létfontosságúnak utastársai zavarását, ami egészen ritka dolognak számít tapasztalataim szerint (azt azért tegyük hozzá, hogy eddigi legrosszabb élményem a nemzetközi vasúti utakon esett meg, a repüléssel általában szerencsésebb voltam). Ami miatt viszont kissé hiányérzetem volt, az az, hogy közvetlenül felszállás után és leszállás előtt volt csak elérhető a gép pontos pozíciója, sebessége és magassága. Azért örültem volna, ha látom útközben, merre is járunk, mégha csak egy nagy kékséget is láttam volna az óceán felett a monitoron (mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a becsekkolásnál már csak a folyosón kaptam helyet, így az ablakból való kékségnézegetés szóba sem jöhetett), de mondjuk az amerikai kontinensre kíváncsi lettem volna (most utólag nézem csak az útvonalat a flightradaron, még Izlandnak, Grönlandnak és Kanadának is integethettem volna). Utóbbiból már csak közvetlenül a leszállás előtt érzékeltem valamit: a filmekből is ismert jellegzetes sárgásvörös tájat Kaliforniából, illetve Los Angelest a környező hegyeivel.

Nagy megnyugvásomra fél órával korábban érkeztünk ide (helyi idő szerint délután 3 előtt, ami otthon éjfél előttöt jelentett), mert egyébként csak 2,5 óra volt az átszállásra, de itt aztán mindent kellett csinálni: elsőként a helyi vám- és pénzügyőrség csekkolt le, hogy nincs elvámolnivalóm (nagyon előrelátóan az erről szóló nyomtatványt már repülés közben kiosztották nekünk) illetve, hogy nagyon is legálisan kívánok az országba belépni. Aztán felvetették velem a feladott poggyászom, hogy azt kb. 500 méterrel később újra leadjam (azaz rádobjam arra a futószalagra, amelyre rámutattak), ezt a részt nem különösebben értettem, de legalább közben is csekkolták az útlevelem, szóval a biztonsági ellenőrzés – legalábbis névleg – megvolt. Annyit azért elmondanék a reptérről, hogy óriási mérettel rendelkezik, de sok segítő emberke volt, akik megmondják, merre hogyan tovább, ha esetleg nem vagy biztos a dolgodban (szerencsére nem vagyok az az eltévedős típus). Ezek után már csak egy kb. kilométeres séta a terminálhoz (közben első benyomást szerezve az itteni gépkocsiállományról: hát ezek tényleg baromi nagyok és meglehetősen érdekes formatervezéssel bírnak: olyan szögletes az összes, kissé retró életérzést teremtenek), ahonnan a United Airlines honolului járata indult, újabb biztonsági ellenőrzés (ezúttal már a cipőt is levetve, mert errefelé még a papucsot – amit kb. mindenki hordott rajtam kívül – sem hagyod magadon, nemhogy a magasszárú cipőket). Végre ezzel is megvoltam, ekkor még volt kb. 2 óra a gépem indulásáig. Azaz csak elvileg, mivel késett a járat, amely vitt volna minket (mint utólag kiderült, valami hurrikán vagy hasonló időjárási jelenség akadályozta). Azért azt már itt is észrevettem – és itt, Honoluluban is megerősítve érzem – hogy a németekkel ellentétben nem újítgatják fel az infrastruktúrájukat kényszeresen párévente, nagyon jól megvannak a ránézésre kilencvenes évek elején felújított terminállal is (a Die Hard II-t simán le lehetne forgatni újra korabeli díszletek között :) ), ezzel minden egy kicsit bájosan leharcoltnak tűnik (azért persze így sem néz ki felettébb rosszul). Jelenleg úgy gondolom, hogy egyszerűen úgy vannak ezzel, hogy számukra nem ez a legfontosabb, hanem, hogy lehetőleg szép nagy autójuk legyen, ami általában meg is valósul. Aztán lehet, hogy a többi államban nincs így – sajnos nincs még viszonyítási alapom – lehet, hogy csak az óceán közelsége és a szép napsütés okozza ezt a nemtörődömséget :)

Végül 2 óra késéssel el is indultunk (este fél nyolc után, akkor otthon már következő nap hajnali fél négy volt, ha jól számolom), még egy laza 4000 kilométeres, kb. 5 és fél órás útra. Nos, ebből már nem emlékszem sokra, mert borzasztóan fáradt voltam – már a gépre való várakozás közben is attól rettegtem, hogy azonnal elalszom és végül lekésem – így kb. végigaludtam. Azért arra emlékszem, hogy szomorúan vettem tudomásul, hogy ez fapadosnak minősül, mert ételt azt nem akartak adni, csak ha fizetsz (na nem mintha olyan éhes lettem volna, de szerintem egy ilyen hosszúságú útra azért csak adhatnának vizen kívül valamit, pláne, hogy a Lufthansa egy egyórás úton is adott egy kis zsemlét – vagy csak nagyon el lettem kényeztetve utam első felében :) ). Viszont itt is kaptam még egy kitöltenivaló (n+1 ezredik) nyomtatványt: ezen arról biztosítottam a kedves hatóságokat, hogy nem kívánok behurcolni Hawaii-ra egyetlen állatot sem meg betegséget. Továbbá kaptam egy kis ízelítőt a helyiekről, lévén a légikísérők egy része már bennszülött volt. Érdekes (de egyáltalán nem meglepő) módon a tipikus Los Angeles-i tájszóláshoz (amit a filmekből egészen jól ismerhetünk) képest meglehetősen másként beszélnek, egészen aranyos a kiejtésük: kb. olyan mint amilyet el lehet várni egy natív hawaii-tól (vagy ami most a politikailag korrekt megnevezésük, a bennszülött biztosan túl degradáló. Amúgy majdnem ázsiai-amerikait írtam, ami egyfelől nem igaz, mert polinéz eredetűek. Másfelől viszont sokan Délkelet-Ázsiából származnak, akik most már a sziget lakosságának többségét alkotják.).

 Aztán nagy nehezen megérkeztem helyi idő szerint este fél 11 után (otthon ez már a következő nap délelőtt fél 11-et jelentette), ahol egy nagyon kedves helyi magyar (aki egyébként kecskeméti, miként én is onnan származom) várt engem, a képek is ott készültek (majd megsültem, amikor a repülő légkondija után megcsapott az ekkor is 22 fokos hőmérsékletű levegő), el is vitt a hostelbe (közben  első benyomásként nézhettem a város éjszakai fényeit), ahol az első 4 hetet töltöm, amíg nem találok egy állandó szállást. Itt már csak egy kisebb probléma akadt, mert kiadták a szobát, amelyet lefoglaltam, de találtak egy másik üreset, szóval ez engem már a legkevésbé sem érdekelt, csak hogy végre lepihenhessek egy ágyban.

 

Hát így telt a nagy utazás. Hogy miről írok legközelebb, az pedig még legyen a jövő zenéje :) (Azt pedig nem ígérhetem, hogy ilyen rendszerességgel tudok majd jelentkezni.)

UPDATE: most olvastam egy brosúrát, amely szerint nem szeretik a natív kifejezést, hanem inkább a hawaii vagy az indigenous (bennszülött) dívik. Hát egyszer próbáljon az ember okoskodni :)