Mānoa Heritage Center

Az elmúlt hetek igen mozgalmasra sikeredtek (legalábbis munka szempontjából): miután leadtam a cikket, elkezdtük az új méréseket, a korábbi téma egyfajta kiegészítéseként. A munka ezzel a berendezéssel meglehetősen időigényes (többször is előfordult 14 órás munkanap), ami után nem volt túl sok energiám írni. A héten ráadásul egy beszámolót is kellett tartanom a csoport előtt, arra is kellett készülni valamikor (és napra pontosan az érkezésemet követő hatodik hónapon adtam elő). De ma szerencsére nem kell bemennem az egyetemre, így egy jóleső alvás és párórás édes semmittevés után (ezeket igazán csak egy 55 órás munkahét után lehet értékelni) végre leülhetek egy újabb poszttal gazdagítani az eddig meglevő kollekciómat.

Már említettem korábban, hogy október elején volt egy kis, délelőtti kiruccanásunk az egyetemhez igen közel (a Mānoa völgyében) található kis múzeumhoz. Vagy talán jobb skanzennek nevezni: ez egy családi ház, amelyben a mai napig az építtető (aki nagyjából száz éve misszionáriusként tevékenykedett errefelé) leszármazottjai élnek, és pár évtizede úgy gondolták, hogy a házat körülvevő telket a helyi őslakos kultúrára fogékony nagyközönség elé tárják. Szednek belépődíjat (7$ a felnőtt jegy) is, de mivel mi az egyetem szervezésében mentünk, így ennek megfizetése alól mentesültünk (juhé!).

A látogatás két részből áll: az első, nagyjából egyórás etap során a házat övező kertben sétálunk, és vezetőnk a helyi és polinéz (nem piréz!) őshonos növényekkel és azok népi felhasználásával ismertetett meg bennünket. Azonban a kép alapján úgy tűnik, hogy figyelmemet a délelőtti napon sütkérező gyík koma jobban lekötötte :)

Nem mondanám, hogy a környékbe igazán belevegyül a Tudor-stílusú, 1911-ben épített családi vityilló, de azért nem néz ki rosszul. Sajnos a túra érthető okokból nem tartalmazta a ház belsejének megtekintését (de a tulajdonosokkal azért összefutottunk útközben).

A másik nagy látványosság (a Mānoa völgyén kívül) a kőrakás, amit Kūka‘ō‘ō Heiau-nak hívnak a helyiek. Maga a 'heiau' a kőrakást jelenti, és az itteninek a becses neve az első szó, amit még egyszer nem írok le :) Ezek nagy szerepet töltöttek be a helyi kulturális életben párezer évig, tulajdonképpen templomoknak is tekinthetők, ahol a helyiek a jó termésért fohászkodhattak az égiekhez, leginkább növényáldozattal. Voltak véresebb heiauk is, ahol embereket használtak fel rituális célokra, de azok inkább csak háborúk esetén voltak fontosak, ha jól értelmezem.  

A ház még egy képen. Bármennyire is kilóg a környezetéből, azért elég jól nézett ki, főleg a rendkívül zöld kert kellős közepén.

Ez a heaiut a legenda szerint maguk a Menehunék építették, a kifejezés az esőerdőben lakó vidám manókat takarja. Persze a nevüket most már mindenféle dolog őrzi, az ásványvizen keresztül a bevásárlóközpontig. (A Menehunékat ez láthatóan nem zavarja annyira, úgy tűnik, elég jól eléldegélnek az erdőben.) Magát a heiaut 1993-ban hozták helyre, de amúgy maga ez az egész rezidencia is azért került ide, mert a telek akkori tulajdonosa a házát eredetileg erre a kőrakásra akarta építeni (nyilván a remek kilátás miatt) azonban ez érthető módon az őslakosoknak nem igazán tetszett. Ekkor lépett közbe Cooke misszionárius úr, és az egész környéket felvásárolta, nehogy kitörjön a parasztlázadás :)

Még egy kép, háttérben a Tantalusszal.

A konanét már az európaiak megérkezése előtt játszották. Úgy tűnik, hogy a sakkhoz és a go-hoz hasonló játékokat más népek is kitaláltak, hogy valamivel lehessen múlatni az időt.

A rezidencia a heiau aljáról nézve.

A kerthez tartozott egy tavacska is, tele vízililiomokkal.

Vízililiom virág, közeli.

A rezidencia a bejárat felől nézve.

Persze volt háziállat is, eme öreg (és igen kíváncsi) macsek képviseletében.

Az egyórás túrát követően leikészítést tanulhattunk (mármint az, aki elég ügyesnek érezte megát hozz, én speciel kihagytam a lehetőséget). A lei alatt a hagyományos virágfüzért értjük, amit érkezéskor a delikvens nyakába akasztanak, a vendégszeretetet kifejezendő. A leit természetesen eldobni nem szabad, mert balszerencsét hoz, inkább szépen ki kell akasztani a szoba falára, és szárítani – mint otthon a paprikafüzért :) Nekünk már van vagy egytucat, egyik közülük ekkor készült a kedves nej által, most is itt lóg a hátam mögött. 

Ezen a képen még nem a falon, hanem nyakban lóg. Ez éppen egy virágmentes lei, de persze lehetne ékesíteni a végtelenségig. Kíváncsi macsek pedig a háttérben pihen.