Karácsonyi fények a városban II.

Idei karácsonyi posztözönünk következő darabjában egy tegnap esti rövid kiruccanásunkról számolnék be.

Mint minden évben, idén is megrendezésre került a karácsonyi installáció a városházánál. Tavaly már meglátogattuk a helyszínt – amelyről be is számoltam akkor –, de úgy gondoltuk, hogy Nándinak biztosan nagyon tetszenének a fények (leglábbis az itthoni karácsonyfa iránt mutatott érdeklődéséből extrapolálva), így idén is kilátogattunk.  Igazából tökéletesen ugyanúgy nézett ki a helyszín, mint tavaly, ezért kizárólag a gyermek miatt mentünk oda, aki természetesen végigaludta az egész utat. De sebaj, ha már ott voltunk, kihasználtam az állvány meglétét és készítettem pár snittet.

Szenteste

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket minden kedves olvasómnak! Ajándék gyanánt pár képpel kedveskednék, amelyeket a mai nap során készítettünk.

Karácsonyi fények a városban I.

Az elmúlt három (és legfőképpen az utolsó egy) hét elég mozgalmasra sikerült. No de a lényeg, hogy ma leadtam a legújabb, nukleobázisos cikket: kissé hosszabb ideig írtam, mint terveztem (másfél hónapig a négy hét helyett), de hát ez van, ha közben rám testálják három különböző méréssorozat elvégzését az előzetesen megbeszélt egy helyett. 

Rövidnek indult: képek a kiállításról, újabb naplemente, panoráma

Rendben, ez egy kissé becsapós cím, hiszen nem magáról a kiállításról osztanék meg fotókat – azokról úgyis van fent pár az arcoskönyvön. Hanem a kampuszt körülölelő hegyekről, amelyeket még a megnyitó előtt pár héttel készítettem, amikor elvittük a kihelyezni a festményeket. Sajnos fotóapparátot nem vittem magammal, de azért ezek a mobilos képek is láttatnak talán valamit – a valóságot meg amúgy nem közelíti meg egyetlen két dimenziós lenyomata sem, ugyebár.

Naplemente és választások

Éppen ideje annak, hogy pár képpel is kedveskedjek nektek, kedves olvasóimnak. Címlapon egy naplemente látható Waikikiről – egészen pontosan a Kapiʻolani Parkból. A képet és a lapozás után látható time-lapse videót nagyjából másfél hete készítette igen kedves brazil kollégám (természetesen előzetes engedélyével közlöm itt), amit ezúton is köszönök neki – igaz, ezt valószínűleg nem fogja érteni, dacára annak, hogy már tanítottam neki pár szót magyarul. :)

ÁPDÉT: újra feltöltöttem az összes eddig készített videót. Erre a linkre kattintva az összes érintett régebbi posztom egy helyen megtalálható. Kellemes videóújranézegetést ! :)

Adózás I.

Mint már az előző poszt kommentmezejében említettem volt, volt egy pár hetes kényszerpihenő a laptomom alaplapjának elhalálozása okán. Azonban mindez immáron a múlté, újból billentyűzetet ragadhatok és megírhatom az elmúlt egy hónap történéseit.

Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam V.

Hát itt volnék újból és egyúttal örömmel jelenthetem be, hogy legutóbbi posztom óta egyetlen hurrikán/trópusi vihar sem kívánta elsöpörni a szigetcsoportot, amelyek megnövekedett számát (mármint hogy kettesével-hármasával jönnek) egyébként sem a globális klímaváltozás okozza – mivelhogy ez egy humbug, amit csak a gyíkemberek találtak ki. Legalábbis, mint azt megtudtam egyik igen kedvelt kollégámtól. Egyébként a jelzőt komolyan gondolom, tényleg nagyon kedvelem, de ezt azóta sem tudom igazán feldolgozni: eddig abban a naiv tudatban voltam, hogy klímaváltozás tagadói csakis valami mindentől elzárt helyen élő emberek lehetnek, nem pedig leendő tudósok. De hát ettől kerek a világ ugye, én meg majd csak feldolgozom ezt a sokkot, tegyük is túl magunkat rajta! :)

Van még egy szolgálati bejelentenivalóm is: egy majd' egy éves posztomat sikerült immáron frissítenem, olvassátok újra és/vagy görgessetek a legvégére elolvasni a kiegészítését.

Egyébként ezen kívül sok víz nem folyt le a Manoán: még mindig nincs hír a másik két cikkemről (elvileg a napokban lesz), még mindig az augusztusi mérések adatait dolgozom fel, és Nándi még mindig a legcsodálatosabb gyermek. :)

Gyorsposzt: a három forgatag – Madeline, Lester és Obama

Ezt a posztot most gyorsan kell megszülnöm, mivel a laptopom vinyója haldoklik, így pár óránként minden előzetes figyelmeztetés nélkül lefagy és újraindul a gép – utána meg alig akaródzik neki újraindulni. Így természetesen az elmúlt napok az adatok mentésével és a munkahelyi kompjúteren végzett munkára való átállással teltek. Mindenesetre az új merevlemezt már megrendeltem, elvileg egy hét múlva itt is lesz, és remélhetőleg további eseménymentes négy évnek nézhetünk elébe. 

Diamond Head újratöltve

Eltelt egy hónap, Nándi immáron két hónapos (és több, mint hat kilós!). Pont ma pedig meg is kapta az ilyenkor járó kötelező védőoltásokat is – egészen pontosan hármat egymást követően. (Szegény gyermek, három szurit még én se bírnék könnyűszerrel...) Mindenesetre mi élvezzük a szülői lét minden egyes percét – sőt, másodpercét –, ezért sem jut időm írni. No meg azért sem, mert újult erővel vetettük bele magunkat a munkába, miután egy hónapja egy harmadik kéziratomat is leadtam – de még a másodikról se tudok semmit, amit mellesleg már hónapok óta leadtam bírálatra. 

Elment a Darby néni a vásárba...

Általános népi bölcsesség, hogy munkanapokon csodálatosan süt a Nap és az ember vágyakozva néz ki a munkahelye ablakán repesve várva a hétvége bekövetkeztét, hogy akkor végre a szabadban lehessen. Valamikor péntek este pedig leszakad az ég, és hétvégén természetesen egész végig esik. Nos, ez természetesen itt is így van – annyi különbséggel, hogy az elmúlt hétvégén nem egyszerűen esett, hanem egy trópusi vihar tette tiszteletét a szigetek közelében. 

Egy nap alatt Oahu körül II.

Hihetetlen, hogy már megint eltelt majd' két hét és nem írtam. Ez a gyereknevelés ha lehet, még jobban felgyorsítja a napok múlását – pedig amióta itt vagyok, így is túl gyorsan telnek.*

Amúgy nem túl sok leírnivaló történt az elmúlt két hétben – már a kórházi tapasztalatainkon kívül, de az egy külön posztért kívánkozik. Végre szabadságon voltam (két hetet kaptam), ami már igencsak kijárt nekem – lévén az előzőt még Krétán töltöttük másfél éve (tavaly januárban). Az eltelt idő alatt leginkább Nándi körül forgott a világ: volt pár vizsgálata, amelyek végeztével örömmel konstatáltuk, hogy nem csak mi érezzük úgy, hogy imád enni – az első pár napban szinte alig csökkent a testsúlya, kéthetesen pedig immáron majd' fél kilót hízott. Egyébként a bioritmusát az apjától örökölte, mert imád éjszakázni: ha rajta múlik, akkor negyed kettő körül ébred és reggel hatig fent is van. Ezt az elmúlt napokban próbáltuk tompítani azzal, hogy megpróbáljuk nappal ébren tartani valahogy, és akkor nyugodtabb éjszakák elé nézhetünk. (Mondjuk engem ez egyébként nem zavarna annyira, csak ugyebár ez a fránya munka nem engedi meg, hogy a természetes belső órám szerint éljek, a kutyafáját. :) ) 

Nándi hazatért

Itteni idő szerint június 23-a este 10:58 óta köztünk van. A kórházból tegnap délután jöttünk haza, de a környezetváltozás kissé megviselte. Most van az első nyugodtabb pár óra, így most van rá időm, hogy a blog keretein belül is bejelentsem megérkeztét. Hajrá Nándi, sok sikert az életben!

Képet nem teszek fel róla, nehogy 30 év múlva a világ legsikeresebb embereként azon kelljen problémáznia, hogy az egész világ megtekintheti pelenkában a neten. (Persze, ha valaki kér, annak szívesen küldünk fotót róla privátban, csak kérjük, hogy ne közölje a nagyvilággal. Köszönjük.)

U.i.: bár most két hét szabadságot kaptam ennek örömére, még nem tudom, mennyi időm-energiám lesz az egynapos kirándulást bemutató posztom második részére. Azért igyekszem még a hónapban befejezni. :)

Egy nap alatt Oahu körül I.

Sajnálatos módon eléggé elrohant az idő mellettem. Mire észbe kaptam, már csak azt látom, hogy immáron két hete nem jelentkeztem új poszttal. Ezen sürgősen változtatni kell, így fogadjátok szeretettel az április elején megejtett egész napos autós kirándulásunk első részét – ezúton is köszönjük a lehetőséget és a fuvart sofőrünknek! Egyfajta kompenzálásnak pedig felfoghatjátok a szebbnél-szebb tájakat, amelyeket a következőkben mutatok be.

Pearl Harbor IV: USS Missouri csatahajó

Az elmúlt héten a második cikkemet 5 hétnyi töprengés után visszadobták. Habár kutatócsoportunk vezetője még szeretne beszélni a szerkesztővel, én magamban már lemondtam arról, hogy ebben a nagyon menő folyóiratban jelenjen meg legújabb szerzeményünk. Azóta előkészítettem a kéziratot egy másik (kicsivel kevesebb impakt faktorú) folyóirathoz történő beadásra, amit meg is teszek, amint megjön a szabad jelzés a főnöktől.

Pearl Harbor III: USS Arizona emlékmű

Születésnapom alkalmából pedig fogadjátok szeretettel legújabb posztomat :)

Miután végeztünk a tengeralattjáró megtekintésével, következő célpontunk a USS Arizona emlékműve volt. Kissé bajosan találtuk meg kiindulópontunkat, mivel csak annyit láttunk, hogy egy hajó visz az öböl túlpartján levő hajóroncshoz. Aztán egy gyanús épületre bukkantunk, amelynek a háta mögött horgonyzott a szállítóeszköz, a bejáratánál pedig egyre csak gyülekeztek az emberek. Szóval a csordaszellem azt súgta nekünk, hogy az amerikai nemzet eme kegyhelyéhez történő eljutás érdekében nekünk is oda kell állnunk. Itt aztán kiderült, hogy nem olyan egyszerűen mennek itt a dolgok, hogy csak úgy felpattanunk a csónakra és átruccanunk az emlékműhöz, de nem ám! Hanem először tessenek megnézni egy nagyjából 45 perces dokumentumfilmet az itt történtekről (készült a kilencvenes években)!

Pearl Harbor II: USS Bowfin

Nohát, hol is hagytuk abba múltkorjában? Nos igen, azt hiszem valahol ott, hogy beléptünk a bejáraton, és megvettük a jegyeket! Mivel az ingyenjegyünk a USS Arizona emlékműre egy későbbi, kora délutáni időpontra szólt, még volt nagyjából másfél óránk, így első utunk a USS Bowfin-ra vezetett. Szegény a rendkívül népszerű többi látnivaló árnyékában kissé méltatlanul mellőzött, de ennek előnye volt, hogy alig lézengtek rajta páran. Lehet, hogy emiatt is tetszett annyira :) – no meg persze azért, mert még sosem voltam igazi tengeralattjárón!

Nándi

Legtöbb olvasóm már tud róla, de mégiscsak a legjobb, ha írásban is megtesszük a hivatalos bejelentést a trónörökös érkeztéről: Nándi úgy gondolta, hogy Oahu szigete szolgáltatja erre a kifogástalan alkalmat, és így is tett. A bejelentés aktualitását az adja, hogy a holnapi, Pearl Harbort bemutató posztom második részében levő fényképek alapján úgyis mindenki számára nyilvánvalóvá válna a dolog :)

Érkezte június végére várható, és ebből bárki kiszámolhatja, hogy bizony egy ideje velünk van már, így már pár kórházi látogatáson is túl vagyunk. Ez remek apropója lenne az itteni egészségügy bemutatásának, de ezzel még várok egy kicsit. Ugyanis úgy vagyok vele, hogy inkább akkor írnék róla, ha magunk mögött van az egész procedúra és az egészre rálátással bírok. 

Addig pedig kaptok egy képet egy április eleji egész napos kirándulásunkról – amelyről természetesen idővel ugyancsak beszámolok – hogy mindenki lássa a növekvő pocakot:

Hát nem megmondtam?! Itten a cikk!

Jól gondoltam tegnapelőtt: a "transferred to proton" azt jelentette, hogy a következő számban megjelent a cikk, amit fél éve adtam le. Hálásan köszönöm a szerkesztőnek, aki elolvasta kérdező ímélemet, és megkönyörülve rajtam végül továbbküldte a valahol virtuális módon porosodó kéziratot a produkciós részleghez.

Ha valakit nagyon érdekel, akkor elolvashatja a honlapomon (itt a link hozzá). Ez egy meglehetősen kedves folyóirat ugyanis, így megengedi, hogy feltegyed a cikked a saját honlapodra is (ez nem feltétlenül evidens amúgy). Persze ennek valószínűleg van némi köze ahhoz, hogy a megjelenéséhez neked (azaz a beküldőnek) is fizetned kell: oldaldíj van, így mi (illetőleg a főnök valamilyen erre a célra szánt forrásból) 1500 dollárt fizettünk ki, hogy mindenki kedvére gyönyörködhessen  a táblázatokban és ábrákban. Már aki tudja, hogy hol keresse: ugyanis a kiadó honlapján még így is fizetős a hozzáférés, ha éppen nem egy előfizetéssel rendelkező egyetemről vagy könyvtárból szeretnéd elérni.

Amúgy természetesen azonnal találtam benne hibát – hiába fésültem át és küldtem vissza a 15 oldalas hibajegyzéket február végén – nem sikerült maradéktalanul szándékaimnak megfelelően megjeleníteni a hármas számú táblázatot. Egye fene, legyen ez a legnagyobb problémám. Inkább várom a reakciót az egy hete leadott kézirattal kapcsolatban, hátha pozitívan ítélik meg irományomat. 

Pearl Harbor: prelúdium

Elsőként szeretném megragadni az alkalmat és elnézést kérni a majd' kéthetes csendért, de összejöttek a dolgok. Itt ugyanis április 15. és 20. az adóbevallások napja (kettőt készítesz, egyet Hawaii államnak, egyet pedig a kormányzatnak) és hát volt velük dolgom bőven – majd talán egyszer megírom, hogy működik errefelé a szisztéma (már amit sikerült megértenem belőle, mert a világ egyik legbonyolultabb adórendszerét sikerült összehozniuk). Ezen felül egy cikket is leadtam, amit nagyjából két hét alatt írtunk meg. Ugyanis a mérések és az adatok feldolgozása már megtörtént március végéig, tényleg csak az írásra kellett koncentrálnom. Ami gyorsan meg is lett, mivel ez "csak" egy gyors kis kommunikáció, négy oldalas, ezek a fajta cikkek arra valók, ha valamilyen eredményedről gyorsan és röviden szeretnél beszámolni. Most már "csak" egy másik, nagyobb lélegzetvételű cikket kell befejeznem, egyfajta záróakkordjaként az érkezésemkor megkezdett kutatási témának.

Közlekedés II.

Hol is hagytam abba a múlt héten? Ja igen, a helyi közelekedésről húztam le a vizes lepedőt. Így folytatnám is eme témával, ami mindenkiből garantáltan kihozza legkritikusabb énjét. :)

Közlekedés I.

Ha már úgyis nemrégiben meséltem az egynapos autós kirándulásunkról – az elmúlt szombaton pedig végre egy bálnaleséssel egybekötött szigetkörüli autókázásra is futotta (erről majd egy későbbi posztban) – akkor kissé kitérnék az itteni közlekedési helyzetre is. Amúgy is módomban állt az elmúlt tíz hónap során mindenféle közlekedési módot kipróbálni: a leggyakrabban használt lábbusz mellett az igazit is, volt egy párhónapos kerékpáros időszakunk is a már említett autózás mellett (más pedig nincs), így talán megfelelően széles a rálátásom a témára. (Bár tervezik egy HÉV-jellegű vasútvonal létesítését Pearl City és a belváros között – itt a linkje –, de azon sajnos csak pár év múlva lenne lehetőségem utazni, szóval gyanús, hogy lemaradok róla :( ).

Húsvéthétfőre

Kezdjünk a lényeggel, ezt a gyöngyszemet küldöm kedves hölgyolvasómnak:

'Honolulun jártam

Alohákat láttam

mind meg akart lógni

szabad-e locsolni?'

Ház/cicaszitterkedés az északi parton III.: hétvégi autós kirándulás

A sorozat első részében elmeséltem, hogyan is jutottunk eme nagyszerű lehetőséghez, a másodiknál pedig egy kis ízelítőt adtam az autózás élményéből (legalábbis annak jobbik oldaláról, a dugóban állásról készült felvételeket jótékonyan nem osztottam meg veletek :D). A sorozat záró epizódjában a házvigyázást megkoronázó, egész napos autós kirándulásunkat osztanám meg a nagyérdeművel. Ezt a kirándulást ötösben tettük meg volt doktori témavezetőmmel és családjával, aki öt – remélhetőleg felejthetetlen – hónapot töltött itt ugyanabban a laborban dolgozva, ahol én is vagyok. Igazából ezt az egészet csak azért említem meg, mert így elmesélhetem azt a szerintem szerfelett érdekes történetet, miszerint egymástól teljesen függetlenül kerültünk ugyanide, Magyarországtól több, mint tízezer kilométeres távolságba. Illetve, mondjuk úgy, hogy amikor szerencsét próbáltam ennél az ösztöndíjnál, akkor még nem tudtam erről. Pályázáskor szokás kérni ajánlóleveleket, nyilván tőle (is) kértem, és csak akkor derült ki, hogy közel fél évig együtt fogunk dolgozni – persze még nem tudhattam, hogy felvesznek-e végül. Szóval ebből is látszik, hogy kicsi a (tudományos) világ, itt mindenki ismer mindenkit, ha olyan szakterületen dolgozol :)

Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam IV.

Sorozatunk legújabb részében tovább folytatom az itteni furcsaságok vegyesfelvágott-szerű felsorolását. 

Ház/cicaszitterkedés az északi parton II.: átkelés a hegyek között

Előző posztomban megemlítettem, hogy macskavigyázás közben sem maradt el a munkába járás, így alkalmam nyílt egy hétig megtapasztalni az autóval ingázás előnyeit és hátrányait egyaránt. Nagy szerencsém volt a gépjárművel, hiszen nem egy errefelé szokásos batárt* hagyott ránk házigazdánk, hanem egy kis sportos Saabot, manuális váltóval – azért a kilométeres dugókban ülve párszor realizálódott bennem, hogy az automata váltónak is van néha egy kis létjogosultsága. :) Mindenesetre az alábbi két nem is olyan rövidke videó mutatja be, hogy milyen is errefelé autózni a városon kívül ha dugó van, illetve ha nincs nagy forgalom. Röviden: előbbi esetben sz@r, utóbbi esetben pedig megfizethetetlen élmény! :)

Ház/cicaszitterkedés az északi parton I.

Ma végre kaptam visszajelzést az október végén leadott és január közepén elfogadott cikkemről: a hat hetes határidő letelte előtt egy nappal végre elküldték a korrektúrát. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a kéziratot a folyóiratnak megfelelő formátumúra variálták át, és elküldték nekem még egy utolsó átolvasásra, mielőtt a nagyközönség elé tárnánk a nagy felfedezésünket. Ekkor van még egy esélyem arra nézve, hogy megtaláljam a hibákat, illetve ellenőrizzem, hogy a táblázatok, ábrák jól néznek-e ki. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy természetesen találtam benne hibákat (akárhányszor olvasod el, úgyis találsz benne valamit), és persze a táblázatok tördelése is hagy némi kívánnivalót maga után (értsd: pár sort sikerült törölniük formázás közben). Mindegy, ez már nem sok munka, holnap megírom a kért változtatások jegyzékét és szépen elküldöm nekik, aztán remélhetőleg már nem lesznek ilyen problémák a továbbiakban.

Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam III.

Pár hónapja a második részt az esőistenekről szóló eszmefuttatással zártam. Ideje, hogy folytassam pár hasonló érdekességgel, amelyekkel az elmúlt idők során találkoztam megragadva figyelmemet.  

Amint azt már említettem az előző rész végén, itt a tollak per definitionem mind feketén fognak, szerintem még nem is találkoztam kék tollal (esetleg boltok írószerrészlegén lehetnek valahol mélyen eldugva). Amikor néhanapján alá kell írnom egy otthonról érkező hivatalos papírt, mindig nagy kínban vagyok, és nagyon furcsán néznek rám, hogy miért is olyan fontos nekem a kéken fogó toll. Aztán mikor elmagyarázom, hogy az aláírásoknál jól jön, ha látszik a nem fénymásolt mivolta, akkor azt teljesen logikusnak is gondolják. Ettől függetlenül azt mondják, hogy ez itt igazából senkit nem érdekel, mivel feltételezik, hogy nem akarsz okiratot hamisítani. Ja igen, hogy nem gondolod azonnal a másikról, hogy egy minden bizonnyal valami rosszban sántikáló csalóról van szó... érdekes elgondolás, annyi szent :)

Punchbowl cemetery

Dacára az egész országot magával ragadó 50. jubileumi Super Bowlnak (Lady Gaga himnusz éneklését, illetve a félidei műsorszámot* megtekintve újfent realizálódott bennem, mennyire értenek ezek a show műfajához és imádnak szerepelni), múlt vasárnap inkább a Diamond Headet másztuk meg újra. Ennek oka elsődlegesen az volt, hogy nagyon jó kilátás nyílik onnan Honolulura, és szerettem volna pár felvételt készíteni, ami a múltkor nem sikerült – lévén akkor már éppen napnyugta volt és  semmi nem látszott már belőle a fotón. Mivel arról a kirándulásról egy kétrészes posztban már beszámoltam, így a mostanit inkább később ismertetném, és helyette egy régebbi tartozásomat törlesztendő a november végén elkövetett, a Punchbowl katonai temetőben tett sétánkat mutatnám be.

Koko Head helyett Bishop múzeum, majd diné.

Vasárnap reggelre nagyon jó kis programot talált ki az egyik kedves munkatársam: menjünk fel a Koko kráter tetejére! Mivel már jópár hónapja nem voltam odafenn, gondolkodás nélkül jeleztem részvételi szándékom (mint később kiderült, egyedüliként). Így – dacára annak, hogy az Úr napját mint kevés pihenőnapjaim egyikét általában regenerálódással töltöm – korán felkeltem, hogy délelőtt 9-re ott legyek a hegy lábánál és elkezdhessük a túrát. Fel is szálltam az 1-es számú buszra, hogy alig egyórás zötykölődést követően már lehessen is szenvedni mászni (ezúton is szeretném kifejezni, mennyire hiányzik a BKV, mint egy kifejezetten jó szolgáltató!). 

Foster botanikus kert

Szombaton tettünk egy kirándulást az üzleti és a kínai negyed szomszédságában található, nagyjából 5,5 hektáros – vagy 13,5 acre, ha mindenáron a helyiek által használt lehetetlen mértékegységeket szeretnénk használni – botanikus kertbe, ahol az elmúlt több, mint 160 évben (1853-ban alapították) jópár egzotikus növényt sikerült összegyűjteni.

(Az acre amúgy tulajdonképpen a régi 'hold' vagy 'kataszteri hold' angol megfelelője – emiatt régen angol holdnak is nevezték –, azaz nagyjából az a terület, amelyet egy nap alatt fel lehet szántani, utóbbi azonban kisebb: 5755 m2 helyett ugyanis mindössze kb. 4047 m2-t jelent. A magyar ökrök ezek szerint erősebbek voltak angol társaiknál :D)

Tűzijáték, 43. emeleti panoráma és Über

Már pár poszt erejéig beszámoltam arról, milyen érdekességekkel futhat itt össze az ember, és ezt a remek sorozatot mindenképpen szándékomban is áll folytatni. Bár az itteni élelmiszerekről az ember elsőként a trópusi gyümölcsökre asszociál (már volt szerencsém párhoz, egyszer mesélek róluk is), de például ennyi tökfélével sem találkoztam még eddig. Ma például spagettitököt (esetleg másnéven laskatököt) ettünk, ami a nevét arról kapta, hogy húsa a sütésekor spagettiszerű szálakra esik szét, így már szinte tálalni is lehet – innen a régies neve is, azaz istengyalulta tök.

A labor ahol mérünk II.: Keck berendezés

Talán néhány kedves olvasóm emlékszik még arra, amikor afelett örömködtem, hogy végre leadtam  az első, általam itt összerittyentett kéziratot (talán nem szerénytelenség az egyes szám használata, lévén a 90%-át én írtam), így a mai nap is pirosbetűs ünnepként vonulhat be az egyetemes történelembe: ma reggel az az üzenet fogadott, miszerint elfogadták a kéziratot, és nincs akadálya, hogy megjelenjen az Astrophysical Journal nevezetű folyóiratban. Juhé!

Karácsonyi fények a városközpontban

Újévi első posztunk egy utolsó visszatekintés így, vízkereszt előtt a karácsonyi időszakra: még 2015 utolsó napjaiban megnéztük az itteni nagy, ünnepi... izét. Hát tudjátok, ilyen karácsonyi dolgokat.  Ugyanis Honolulu tulajdonképpeni főtere ilyenkor díszbe öltözik, a városháza környékét pedig mindenféle érdekes karácsonyi installációk lepik el. Igazából már a megnyitásakor, december elején is szerencsét próbáltunk, de annyira sok ember volt ott, hogy tömegiszonyom inkább a menekülést választotta.  No de lássuk, hogy azon a nem annyira hűvös december végi estén – még mindig rövidnadrágban grasszálok – mikhez is volt szerencsénk.

Óév utolsó óráiban

Végre hazaértem a munkából (a két hónapja leadott cikkünk bírálatára adott javításokkal és szakdolgozatok átolvasásával foglalkoztam), így itt ülhetek a gép előtt, posztot írva az elmúlt évről, amely rendkívül sok újdonsággal szolgált számunkra. (Kedves olvasóim többsége pedig remélhetőleg kevéssé zúgó fejjel ébredt arra, hogy idén is kissé tovább maradt ébren a kelleténél, és azt az utolsó korty pezsgőt igazán nem kellett volna már leerőltetni.) A helyiek mindenesetre már napok óta gyakorolnak mára: tegnap este is felébredtem párszor tűzijáték-rakéták dübörgésére, és néha már-már azt hittem, Pearl Harbor újfent nyílt csatamezővé változott.