Vegyesfelvágott: pár dolog, amire a hónapok alatt rácsodálkoztam IV.

Sorozatunk legújabb részében tovább folytatom az itteni furcsaságok vegyesfelvágott-szerű felsorolását. 

Kezdjük például a reciklálás taglalásával, ami napjainkban – tekintve a globális éghajlatváltozás erősödő voltát – amúgy is egyre fontosabbá váló téma. A lényeg, hogy Hawaii államban létezik betétdíj is, hogy kedvet hozzanak a használt sörösüvegek (másfélére ez nem vonatkozik), PET palackok és fém üdítős dobozok visszaváltásához. Mindez úgy valósul meg, hogy amikor a boltban megveszed a kedvenc hűsítő ásványvized / sörödet / cukrozott lónyáladat, akkor darabonként 6 centet (= 17 forint) fizetsz, amiből majd ötöt visszakapsz visszaváltáskor – a hatodik pedig elvileg a rendszer fenntartására megy el. Ez utóbbi – mármint a visszaváltás – viszont az otthoni (vagy akár németországit is említhetném) viszonyokhoz szokott embernek nem igazán kényelmes: a boltok nem foglalkoznak ezzel. Ehelyett van pár kijelölt gyűjtőtelep a városban, ahová el kell fáradni a visszaváltandó üvegekkel, ezeket leginkább egy otthoni MÉH-telephez tudnám hasonlítani (és általában meglehetősen lepukkanttá teszik a környéküket :) ). Szóval van rá lehetőség, már ha van ehhez valakinek kedve / energiája / elhivatottsága. Tapasztalatataim az mondatják velem, hogy rajtam kívül leginkább csövi nénik/bácsik szokták a valamelyik áruháztól elhozott bevásárlókocsijukban zsákszámra vinni az összekukázott üvegeket. Azért nagy ritkán megáll egy-egy autó is, aminek a rakteréből ugyancsak kikerül pár köbméternyi visszaváltandó tárgy. A szelektív hulladékgyűjtés pedig nagyjából ismeretlen fogalom. Ebből is látszik, hogy azért vannak dolgok, amiben kis hazánk jobban teljesít. :)

Egy másik érdekesség nem kimondottan helyspecifikus, mert a két évvel ezelőtti jénai munkám során is találkoztam már ezzel a jelenséggel: vegyünk egy szekrényt, tegyük ki az utcára, és írjuk rá, hogy mindenki azt tesz be / vesz ki belőle, amit akar. Szerintem ez egy remek kezdeményezés, a jénai kirendeltségen (amelyet a kedves nej egy festményen is megörökített) például egy Ittasellátós kávéscsészét találtunk.

Pont így néz ki. Ha a kávéscsészém mesélni tudna, milyen úton jutott el Jénába, majd vissza Magyarországra... :)

Szóval van egy ilyen "szabad a vásár" jellegű szekrény itt is, egészen pontosan az egyetem művészeti tanszékénél, annak vezetője jóvoltából. Ő az a rendkívül kedves hölgy, aki végül a cicáit is ránk bízta egy hétre. És ki lehet mondani, hogy a dolog működik, a szekrény – és általában a környéke is – mindig tele van megunt tárgyakkal, amelyek szinte órák alatt cserélődnek le újabbakra. Szívesen vennék egy hasonló kezdeményezést otthon is: biztos mindenkinek van olyan megunt cucca, amivel már nem tud kezdeni semmit – illetve nem ér annyit, hogy az eladásával vesződjön – de szívesen elcserélné valami számára hasznosabbra. Nekünk meg aztán végképp áldás ez a dolog: hiszen bár az egyetemista itt is szegény, de azért a szegénység mégiscsak egy relatív fogalom. Szóval egy csomó olyan dolgot tesznek ki a helyi művészhallgatók, amelyek amúgy teljesen használhatók, például vásznakat, kereteket, vázlatok készítésére alkalmas papírokat, stb.

A következő jelenséget már régóta meg akartam írni, mert ezt még mindig nem tudtam megszokni: a nyilvános WC-ket mindig olyan méretű deszkákból rakják össze, hogy azok éppen csak takarnak, és egyébként is, az illesztéseknél is centis rések vannak. Semmi privát szféra, az kukkanthatna be igazából, aki csak akar – már aki ilyen beteges vonzódásokkal rendelkezik. :) Azért jobban szeretem, ha téglafal választ el átmeneti szomszédomtól, és a budiajtó sem csak egy nagyobbacska léc. Viszont minden emeleten van egy kijelölt illemhely a mozgássérülteknek is, ami azzal jár, hogy ha összesen csak egy trónus van, akkor az a mozgássérültek számára optimalizált és mindenkinek azt kell használni. Ez is kissé fura számomra, mert otthon – ha nagy ritkán van – ezek mindig külön vannak választva és soha nem használnám őket.

Most már év eleje óta otthon is van Netflix – pedig a sorozat egyik előző részében még el is sütöttem azt az érdekességet, miszerint az internetes tévészolgáltató csak az egykori Vasfüggöny nyugati oldalán érhető el. Nem tudom, milyen a tapasztalata vele annak, aki esetleg már kipróbálta, nekünk pozitív elményeink voltak. A múlt idő annak szól, hogy itt párhuzamosan több hasonló szolgáltató is létezik, és a kiélezett verseny okán mindegyik kínál párhetes-egyhónapos ingyenes próbaidőt, a beetetés jegyében. Ez persze azzal jár, hogy az elmúlt fél év során egyetlen fillért sem fizettünk ezekért, hanem szépen sorban végigpróbáltuk az összeset. Sajnos most már végigértünk, így ki kellene csengetni a havi 8-10 dollárt, hogy elérjük kedvenc sorozatainkat. De úgy vagyunk vele, hogy minek fizetnénk érte, inkább elmegyünk helyette hétvégén túrázni, az még mindig ingyen van. :) (Hétközben meg úgyis dolgozunk, akkor amúgy sem tudnánk nézni semmit sem.) Ettől függetlenül még a mai napig kapok e-maileket a kihagyhatatlan ajánlatokról, hogy 'csak most csak ennyiért' megkaphatnám. Hiába, a marketinggépezet maximális fordulatszámon pörög, a címem pedig ott van az adattárban: egy próbát mindig megér, hátha sikerül visszahódítani az elkallódott fejőstehenet kedves ügyfelet. Mindenesetre az egésszel annyi mondandóm lett volna, hogy ez az egész cég anno online videótékaként kezdte: azaz rendeltél egy filmet, kipostázták a DVD-t, megnézted, majd visszaküldted nekik. Ugye mennyire kétezres évek elejéről való dolognak hangzik? :) Annyira, hogy ez az ágazat igazából már nem is éri meg a cégnek és próbálja is leépíteni, hogy végül minden elérhető legyen online. Ez még nem sikerült neki, így pár nagy klasszikus még mindig csak fizikai hordozón érhető el (pl. Keresztapa trilógia), azaz csak ilyetén módon tudtuk megnézni. De legalább elmondhatjuk, hogy ezt is kipróbáltuk, és igazából jó érzés volt rendszeresen csekkolni a postaládát, hogy megérkezett-e már az újabb rész (mivel mindig csak azután küldték az újabb DVD-t, ha a régit már visszaküldted). Ez – a futárszolgálatok által kézbesített csomagokhoz hasonlóan – gyermekkorunk feszült várakozásban telt karácsonyait idézte fel. :)

Azt már egy kommentben meséltem, hogy havat csak valahonnan hozva láttam egy óvoda udvarán. A gyerekek természetesen nagy örömmel vették birtokba a gyorsan fogyó halmot, ami – tekintve, hogy ittlétem alatt a legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet olyan 16 fok körül lehetett – nem is igazán meglepő. De az időjáráshoz igazodva az emberek sem fagyos lelkületűek és lépten-nyomon rá lehet csodálkozni, milyen apró figyelmességekre is képesek vadidegen embertársaik irányában. Például szembesétál az utcán, és csak úgy rád mosolyog – ezzel sokáig nem tudtam mit kezdeni –, nagy ritkán még köszönnek is: ne feledjük, hogy egy négyszázezer fős (agglomerációval együtt közel egymilliós) városkáról beszélünk. Tegnap pedig két olyan eset is történt, ami kiválóan alátámasztja ezt: a kampuszon a kertészek/mindenesek kis golfautókkal járkálnak teendőik helyszínei között, és egyikük meglátott útja során két gipszben sántikáló hallgatólányt. Megállt mellettük, megkérdezte merre mennek, és két fordulóban elvitte őket úticéljukhoz. Aztán este bevásároltunk, a boltban pedig odajött egy hölgy és megkérdezte, nem kell-e nekünk két kuponja, mert ő már vett abból az árucikkből eleget és nem tud velük mit kezdeni. Ez még kilenc hónap után is nagy felüdülés a kisebb megszakításokkal majd' tizenkét éven keresztül minden nap átélt budapesti könyöklős-anyázós közhangulatot követően :)

A legjobb, ha a posztot ilyen vidám témánál hagyom abba. Pár dolog még kimaradt, hátha kiegészülnek pár érdekes megfigyeléssel az elkövetkező hónapok során, és akkor további részekre is futni fogja. :)