Diamond Head újratöltve

Eltelt egy hónap, Nándi immáron két hónapos (és több, mint hat kilós!). Pont ma pedig meg is kapta az ilyenkor járó kötelező védőoltásokat is – egészen pontosan hármat egymást követően. (Szegény gyermek, három szurit még én se bírnék könnyűszerrel...) Mindenesetre mi élvezzük a szülői lét minden egyes percét – sőt, másodpercét –, ezért sem jut időm írni. No meg azért sem, mert újult erővel vetettük bele magunkat a munkába, miután egy hónapja egy harmadik kéziratomat is leadtam – de még a másodikról se tudok semmit, amit mellesleg már hónapok óta leadtam bírálatra. 

No de a lényeg, hogy új kutatási témá(k) új mérésekben nyilvánul(nak) meg, így az elmúlt bő két hetet – a hétvégéket is beleértve – kísérletek elvégzésével töltöttem. Ezekről egyelőre túl sok újdonsággal nem tudok szolgálni, csak annyit tudok elmondani, hogy két ötletünk volt. Ezekből az egyikről végül kiderült, hogy sajnos a reakció nem zajlik le a kísérleti körülmények között – van ilyen, az elméletben gyönyörűen kiötlött reakciók nem feltétlenül engedelmeskednek akaratunknak a valóságban. A másik viszont úgy néz ki, hogy működik, így néhány hetes (hónapos) adatfeldolgozás előtt állok, ami után nekiláthatnék immáron a negyedik itteni cikkemnek is. Aztán majd meglátjuk mi sül ki ebből.

Azért nem kell félteni, jut idő kikapcsolódásra is: a futball EB-t és az Olimpiát is tudtam követni. Előbbinél nyilván csak a fontosabb meccseket utólag visszanézve (és lehetőleg minden hírforrást elkerülve addig), utóbbinál pedig pár döntőt akár élőben is – annyira nem is volt rossz az időeltolódást tekintve a helyzet, Rió 7 órával előrébb jár hozzánk képest Az elmúlt időszakban pedig már úgy véltük, a gyerek elég érett ahhoz, hogy strandolni mehessünk vele – persze szigorúan késő délután, a napnyugtát nézve. Először nagyjából egy hónaposan a Magic Islanden volt, az elmúlt két hétvégén pedig – kedves brazil kollégám jóvoltából – a sziget északi, majd nyugati partjára autókázva élvezhette az óceán közelségét. Ennek során megállapíthattuk, hogy – apjához hasonlóan – imád utazni: az autóutakat a motor indításától kezdve annak leállításáig minden alkalommal végigaludta. Reméljük, hogy a repülőzést is így fogja majd szeretni!

No de, hogy kapjatok fényképeket is, ideteszek párat a Diamond Headre történt második kirándulásunkról, amelyet még februárban tettünk meg (egy héttel a Pearl Harbor-i kaland előtt). Mobilképek következnek, mivel a fényképezőgépből kimaradt a memóriakártya – amelyet természetesen csak az első kép el (nem) készültekor sikerült észrevennem. :)

Ugyebár az első kirándulás során az volt a problémám, hogy túl későn (napnyugta előtt) értünk oda, így a városból már semmi sem látszott. Tulajdonképpen emiatt jöttünk vissza, és ezért szerfelett rosszul érintett, amikor kiderült a memóriamizéria.

Amint látszik, a fényviszonyokkal nem volt probléma.

Valahol a házikónk is ott bújik meg a sokaságban.

Eddig nyugat felé néztünk, most észak felé vesszük az irányt...

...majd kelet felé. Hasonló kép már volt az első részben is.

A Diamond Head bejáratát képező alagúton át kijőve még mindig elég korán volt ahhoz (ezúttal busszal jöttünk, nem virággal* gyalogszerrel), hogy benézzünk a tőmomszédságában levő Kapi'olani Community College-ba. Ez tulajdonképpen annak az egyetemnek egy másik (jóval kisebb) kampusza, ahol én is dolgozom.

Úgy tűnik, itt minden egyetemi kampusz főkertésze kötelességének érzi, hogy egy kisebb-nagyobb botanikus kertet hozzon létre annak valamelyik zugában.

Nagyon furcsa színű és formájú növényeket láthattunk, kár, hogy lövésem sincs, milyen érdekességeket lehetne mondani róluk. Amúgy, ha már az iskola névadóját említettem (Kapi'olani királyné), akkor egyúttal mindenkit emlékeztetnék arra, hogy a kórháznak is ez a neve, ahol Obama született. De nem csak ő, hanem még egy nála is fontosabb személy: Nándi! :)

Mindig is akartam helyi mentő-, illetve tűzoltóautót fotózni. Ez mondjuk nem éppen a legjellegzetesebb típus, de aki játszott már GTA-vel, annak szerintem eme műremek láttán is feltörnek az emlékek.

Miután étkeztünk ugyanabban a gyorsétkezdében, mint a múltkor, buszra szálltunk és hazamentünk. Láthatóan nem volt nagy tömeg.

Bónusz kép, ami később készült a kedves nej jóvoltából. Miután tudott róla, hogy szeretnék egy itteni tűzoltóautót megörökíteni, nem tétovázott. (Hiába no, nem olyan kis szégyellős, mint én.) Szóval igen, itt a tűzoltóautók ilyen menő sárga színben pompáznak – és pont olyanok, mint egy igazán nagyra nőtt Matchbox. És akárhol, akármikor látod őket úgy csillog rajtuk a krómozott lökhárítójuk, hogy ihaj!

* Ady után szabadon asszociálva