Már pár poszt erejéig beszámoltam arról, milyen érdekességekkel futhat itt össze az ember, és ezt a remek sorozatot mindenképpen szándékomban is áll folytatni. Bár az itteni élelmiszerekről az ember elsőként a trópusi gyümölcsökre asszociál (már volt szerencsém párhoz, egyszer mesélek róluk is), de például ennyi tökfélével sem találkoztam még eddig. Ma például spagettitököt (esetleg másnéven laskatököt) ettünk, ami a nevét arról kapta, hogy húsa a sütésekor spagettiszerű szálakra esik szét, így már szinte tálalni is lehet – innen a régies neve is, azaz istengyalulta tök.
No de mégsem a kulináris élvezetekről szeretnék mesélni, hanem pótolni egy régi mulasztásomat. Nevezetesen, ha péntek este, akkor heti közösségi esemény, azaz a Paris Hilton édesapja által tulajdonolt szállodalánc által szervezett tűzijáték. Pár hónapja már említettem, de akkor még lekéstük – legalábbis abban az értelemben, hogy mire előkaptam a fotóapparátot, addigra már réges-régen vége lett a nagy eseménynek (és tényleg ezrek kíváncsiak rá). Most viszont okosak voltunk, és már jó előre odamentünk, hogy helyet foglaljunk a homokos óceánparton a kilövési hely közvetlen közelében (igazából nem mi voltunk ennyire okosak, hanem helyi magyarok tradíciószerűen szoktak együtt menni), ahol a kb. ötperces esemény alatt a következő, eredetileg HD videót (csak most vettem észre, hogy a fényképezőgépem ilyet is tud... végül is csak öt éve van meg :D) sikerült összehoznom:
Bocsika a hirtelen végződésért, de állandó hadilábon állok a memóriakártyám telítettségével, így is a tűzijáték felében tárhelyet próbáltam felszabadítani. No de a lényeg talán így is látszódik. Ja, amúgy a felvételen nem hallatszik, de elég közel voltunk – ennek megfelelően meglehetősen hangos is volt (nekünk kissé túlzottan is).
Aztán az este folyamán volt alkalmunk egy mexikói gyorséttermezés (nem volt rossz hely, de amelyikbe gyakrabban járunk az egyetem közelében, az jobb) után egy igen kedves helyi ismerős jóvoltából megnézni, milyen a kilátás Waikikire a 43. emeletről:
Mindig is akartam egy olyan hosszú expozíciós idővel készített fotót, ahol az elsuhanó autókból már csak egy piros fénycsík marad :) A sötétség az Ala Wai csatorna, ami elválasztja Waikikit a többi városzrésztől.
Ha kicsit jobb kamerával készült volna (és mondjuk állványon), akkor akár mehetne egy kilencvenes évekbeli poszterre is.
Próbáltam pár használható fotót készíteni, aztán mentünk haza Überrel. Itt legjobb tudomásom szerint (még/már) nincs betiltva a mostanában reflektorfénybe került közösségi taxiszolgáltatás, és ittlétem során még nem torlaszolták el a várost a tüntető taxisok sem (bár ami késik, nem múlik). Utóbbi egyébként megfizethetetlenül drága, nem is tudom ki használja – mi egyszer, a reptérről jövet (mivel a helyi buszjáraton nem lehet nagy csomagokkal közlekedni), az is inkább taxibusz volt, ami addig el sem indult, amíg meg nem voltunk már páran utasok, és még így is 30 dollárt fizettünk ezért. Mindenesetre a helyiek általában Überrel furikáznak, ha nem akarnak vezetni (pl. bulikázni mennek). Ez volt az első utunk a szolgáltató jóvoltából: mire leértünk a földszintre a lifttel (ami nem éppen egy lassú változat volt, hogy gyorsan áthidalja a 40 emeletnyi szintkülönbséget), már ott is állt a fekete Ford F-150-es (vagy 250-es, igazából nem tudom), benne egy tipikus, szemüveges amerikai figurával:
A megtestesült amerikai álom. Ekkora dögöt ilyen közelről még nem láttam, úgy kellett felmászni az ülésekre.
Az utazás is remek volt, eltekintve, hogy emberünk mindenáron a várost keresztülszelő autópályára kívánt rámenni, amire a felvezető utak péntek este 10-kor természetesen teljesen telítve voltak. Így inkább szóltunk neki, hogy ugyan forduljon már meg, és menjünk inkább az autópályával párhuzamos ötsávos főúton, ahol a kutya se jár. Közép-Európából hozott rosszmájúságom azt súgná, hogy sofőrünk biztosan azzal számolt, hogy a dugóban állva kissé több csurran-cseppen majd neki, de valószínűleg inkább csak arról lehet szó, hogy vakon követte a GPS-t. Utóbbit alátámasztja, hogy egyrészt errefelé még nem találkoztam ilyen kicsinyes-lehúzós taktikával (szerintem eszükbe se jut ennek az opciónak a léte), illetve tényleg mindenki az autópályára igyekezett: mivel mindenki a technikát bámulta, ahelyett, hogy ténylegesen szétnézett volna, és látta volna, hogy az összes többi párhuzamos út töküresen tátong. A lényeg, hogy azért itt sem árt a helyismeret, hogy még véletlenül se merüljön fel az eshetősége egy esetleges túlárazott fuvarnak.
Mindenesetre a tolatás során a televíziónyi méretű fedélzeti monitoron még azt is megcsodálhattuk, hogy milyen jó minőségű éjszakai videót tud készíteni a tolatást segítő kamera. Ekkora autóhoz persze ez a minimum, mert a hátulját ennek még verőfényes napsütésben sem látod :)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése