Pearl Harbor II: USS Bowfin

Nohát, hol is hagytuk abba múltkorjában? Nos igen, azt hiszem valahol ott, hogy beléptünk a bejáraton, és megvettük a jegyeket! Mivel az ingyenjegyünk a USS Arizona emlékműre egy későbbi, kora délutáni időpontra szólt, még volt nagyjából másfél óránk, így első utunk a USS Bowfin-ra vezetett. Szegény a rendkívül népszerű többi látnivaló árnyékában kissé méltatlanul mellőzött, de ennek előnye volt, hogy alig lézengtek rajta páran. Lehet, hogy emiatt is tetszett annyira :) – no meg persze azért, mert még sosem voltam igazi tengeralattjárón!

Lebucskázva a lépcsőkön az alábbi látvány fogadott minket: utunk elsőként harceszközünk orrában található torpedóvető-csövekhez vezetett (már most szeretnék elnézést kérni minden tengerész olvasómtól tökéletesen laikus beszámolóm miatt). Erős kezdés, annyi szent! :)

Ha már ott voltunk az indításukra alkalmas részben, akkor pár torpedót is láthattunk. Gondolom ez a példány már nem nagyon fog hajókat rongálni/elsüllyeszteni. :) Amúgy volt pár hevenyészett heverő is – nyilván kevés a szabad hely egy tengón, minden négyzetcentimétert ki kell használni! Feltételezem, ezeket a legénység zöldfülű tagjainak szánták, hadd szokják a légkört. Aztán ha fentebb buktak a ranglétrán, akkor már jóval barátságosabb helyszíneken is aludhattak, mint azt később láthatjátok.

Ez mondjuk éppen a konyha, de szerintem elég sok embertársunk elfogadná a sajátja helyett. Kevés a hely, de nagyon praktikus – hát az IKEA, az meg mi?

Például ez a hálószoba már a legénység tapasztaltabb tagjai számára állt rendelkezésre. Végtelen praktikum, felhívnám a figyelmet a kép jobb oldalán látható pici trezorra is. Ezeken a fotókon nem látszik, de tényleg nagyon pici helyre vagyunk összezsúfolva, klausztrofóbiásoknak nem ajánlom a tegeralattjárós életet.

Ha pedig meg kellett írni a hajónaplót – megörökítendő, hogy aznap hány bruttóregisztertonnányi császári hajót küldtünk hullámsírba – azt ebben a kis zugban lehetett a világ elől elvonulva megtenni.

Ez a kép nagyon tetszik nekem. Ennyi szép kis analóg kijelzőt, ennyi réz csappal és csőrengengeteggel, amelyek ilyen szépen le vannak tisztítva és szidolozva. Annyira jól karban voltak tartva, hogy simán láttad bennük magadat. Na persze, a haditengerészetnél a retek és a kosz még az ellenségnél is előrébb van az elpusztítandó dolgok listáján :) Mikor ott sétáltam, állandóan az járt a fejemben, hogy ennyi ilyen szépen csillogó rezet utoljára egy sörgyári látogatás során láttam – még egyetemistaként egy üzemlátogatás keretében.

Ez a betűtípus a kijelzőn a '40-es (vagy inkább '50-es?) évekből mindig is nagyon tetszett. Kissé amolyan rajzfilmes hangulata van.

A bajtársnő átvette a kapitányi tisztséget.

Egy, az összesen négy darab 16 hengeres dízelmotorból, amelyek a felszíni manőverezést és a vízalatti közlekedéshez szükséges elektromotorok akkumulátorainak töltését végezték, és összesen 5400 lóerőt tudtak kipréselni magukból. Ez majdnem 40 kilométeres sebességre is fel tudta gyorsítani a 2500 tonnás monstrumunkat, legalábbis a felszínen. Víz alatt csak maximum 16-tal tudott haladni, de ha bujdosni kell a rombolók elől, akkor gondolom amúgy sem a sprintelés a lényeg, hanem a  csendben settenkedés képessége.

A General Electric logója azóta sem sokat változott. A kijelző nem ennyire óriási, csak makrófelvételről van szó.

A dízelmotorok után átmentünk egy, párszáz tonnányi akksit tartalmazó részlegen is, hogy aztán eljussunk a tatrészre. Természetesen pár torpedóvetési lehetőség itt is akadt, ha hátrafelé akarnánk lövöldözni, amolyan modern magyar vándor módra – csak nem lóhátról és nem íjjal.

A fedélzetre kiérve egyrészt gyönyörű idő fogadott, illetve a USS Arizona emlékmű (a fehér íves épület a víz felszínén) és a USS Missouri (a nagy csatahajó balra) együttes képe fogad minket. Ekkor kezdett bennem újfent realizálódni, hogy ezek az amik mennyire értenek a nagy szimbólumok generálásához. Előbbi ugyanis számukra a II. világháború kezdetét jelenti, a hajót, melyen több, mint ezren haltak meg a japánok váratlan támadása során. Utóbbi pedig az utolsó csatahajó, amelyet valaha legyártottak, és a fedélzetén írták alá a japánok a háború végén a fegyverszüneti szerződést.  Előtérben az ingajárat, amint éppen visszaviszi az emlékműnél megemlékezőket a partra. 

Amerikai zászló lobog a szélben, Pearl Harborban, egy tengeralattjáró fedélzetén: van olyan amerikai honfi, akit nem fog el a hazafiság eme kép láttán? :) Háttérben pedig a híd, amely a Ford-szigeten levő katonai komplexumhoz (illetve a USS Missouri bejáratához) vezet. Nagyon érdekes egy híd: rendkívül meredeken emelkedik középen, így sokáig nem is látod a túloldalát ahogy haladsz fel a közepe felé.

Még a fedélzeti harang is fénylik, mint a Salamon töke. Rendeltetését nem tudom biztosra venni, gondolom az ebéd elkészültét jelezték vele :) Na jó, feltételezem, ha valami probléma volt (pl. ellenség a láthatáron), akkor ezzel is lehetett jelezni.

Figyelmed soha ne lankadjon, a gaz ellen bármelyik bokorból orvul támadhat! A kedves nej honleányi kötelességének teljesítése közben. A fémtömeg a 102 mm-es fedélzeti ágyú egy része, amellyel könnyedén lehetett az álnok ellenséget aprítani.

Pár lépcsőfokkal fentebb egy messzelátónk is lehet, illetve egy 40 mm-es Bofors légvédelmi gépágyú. A jelszó: mindenre felkészülve!

Célpont bemérve!

Maga a Missouri leszerelését követően évtizedekig máshol horgonyzott, de 1999-ben rájöttek, hogy az Arizona emlékmű mellé téve mennyire erős üzenetet hordoz magában eme két tárgy: lehet, hogy egy csatában legyőztetek, de aztán úgyis visszatérünk és elsöprünk benneteket. Nekem kifejezetten tetszik, hogy még az egyik legnagyobb harctéri vereségükből is képesek pozitív végkicsengésű üzenetet kihozni. Persze ehhez nem árt a vesztes csata után a háborút megnyerni :)

A Bofors oldalnézetből. Számomra meglepetésül szolgált, hogy svéd gyártmányú termékről van szó. Semlegesség ide vagy oda, azért a fegyvergyártás mégiscsak bombaüzlet – főleg a második világháború környékén lehetett az.

A misszió teljesítése után jutott idő a győztes sereg megörökítésére is.

A USS Bowfin kilenc küldetésen vett részt, amelynek során nem hivatalosan 44 ellenséges hajót süllyesztett el – a hivatalos szám 16. Nevét (ami magyarul iszaphal) amúgy egy, az agresszivitásáról  nevezetes halfajról kapta – egy igazán szívós jószágról van szó, hiszen családjának utolsó képviselőjeként még a Jura korszakból maradt itt, azaz nagyjából 150-200 millió évvel ezelőttről. Beceneve még a "Pearl Harbor megbosszulója" ('Peal Harbor Avenger'), napra pontosan a támadás után egy évvel bocsátották vízre.

A haditengerészet zászlaja az orrárbocon (nekem ez már sosem lesz árbóc). Rajta egy csörgőkígyó tekereg, alatta a jelmondat: 'Don't tread on me!' – "Ne taposs rám!". Igazán kedves tőle, hogy előre figyelmeztet, hogy nem lenne jó vége a próbálkozásnak! :)

Lelépve a fedélzetről búcsút veszünk gyilkos halunktól, hogy a nap folyamán újabb érdekes élményekkel gazdagodjunk, amelyekről a következő részben fogok beszámolni.