Nos, múltkorjában ott hagytam abba, hogy a diákhitel errefelé nem (sem) tréfadolog. De evezzünk inkább nyugalmasabb vizekre (ha már a Csendes-óceán itt van a közelben), és beszéljünk a: szivárványokról! Bizony, itt nem véletlenül szerepel egy az autók rendszámán is: szinte minden nap látni egyet (legalábbis az egyetem környékén mostanában egészen biztosan), néha kettős szivárványok is jelen vannak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész életemben ennyit nem láttam még, mint az elmúlt hat és fél hónap során, és tényleg mindig jókedvre deríti az embert a látványuk (még most is, pedig csak rájuk gondoltam). Talán nem véletlenül kötötték eleink jelenlétét a jószerencséhez.
Igen, természetesen az Alohának a rendszámtáblán is obligát jelleggel szerepelnie kell. De lássatok igazi szivárványt is, ne csak illusztrációt (ilyet mostanában tényleg minden nap többször tudnék lőni az irodám ablakából). Ez a lenti olyan, mintha éppen csak a karomat kellene kinyújtani érte, a mögötte levő domb mindössze párszáz méterre van tőlem.
Említettem múltkorjában Obamát is: talán nem annyira ismert (bennem legalábbis nem realizálódott, mielőtt idekerültem), hogy ő bizony itt született, és ide is járt középiskolába. Annyira idevalósi, hogy a kórház, ahol meglátta a neonfényvilágot (és beszippanthatta az első, ipari légkondik által nagyjából mínusz 12 fokosra fagyasztott, éltető oxigénadagját) itt található pár sarokra: a Kapi'olani nőgyógyászati klinikán (lásd a térképet, ahol a Kewalo utca az albérletünk hozzávetőleges helyét mutaja), gyalog negyed óra alatt ott is vagyunk.
Az iskolája pedig a Punahou iskola, amely egy rendkívül menő (és gondolom jó drága) magániskola, amelynek az amerikaifutball-pályáját (és a rajta folyó edzést) egy korábbi posztban már bemutattam. A térképen a harmadik pont az iskola egyik bejáratához közel van, ezért is viccelődtem azzal a napokban, hogy a kicsi Barack éppen csak megszületett, és mire átsétáltak a Punahou utcán, már mehetett is középiskolába.
Egyébként a helyiek – legalábbis számomra úgy tűnik – meglehetősen büszkék elszármazottjukra, a Manoa Heritage Centerben történt látogatásunkkor is büszkélkedtek vele, és mutatták a ballagási fotóját: emberünk természetesen a kornak megfelelő mikrofonfrizurával volt megörökítve.
Ha már szivárványok, akkor eső és időjárás. Amióta itt vagyok, azóta elég sokféle meteorológiai jelenség képviseltette magát: nyáron ugye eléggé száraz volt az idő és szélmentes (ami a régebb óta itt élők szerint meglehetősen szokatlan), a nap pedig nagyon erősen tűzött – mégsem volt olyan meleg, mint otthon egy igazi kánikulai napon. De azért néha esett az eső is: elegendő csak a szezonban a közelben ólálkodó hurrikánokra gondolni, illetve, hogy amikor asszonypajtás megérkezett akkor azonnal egy csapadékosabb idő köszönt be, nagyjából egy hónap erejéig. Azután jött egy vénasszonyok nyara, ami viszont az otthonival ellentétben nem két hétig (hanem nagyjából két hónapig) tartott. Most megint csapadékosabb az időjárás, és erősen lehűlt a levegő: mostanában éjszakánként már 20 Celsius fok alatt is szokott lenni a hőmérséklet. Mivel a hőmérsékleti viszonyok nem segítenek ebben, elég gyakran kell emlékeztetnem magamat, hogy már december van: ilyenkor eszembe jut, hogy tavaly Krétán december 24-én bementem a tengerbe 'fürödni' (megfagyni), ami eléggé fájdalmas procedúra volt. Szerintem ez itt nem okozna különösebb problémát, így mindenképpen ki fogom próbálni az óceánt Szenteste és be is fogok számolni róla.
Mindenesetre mostanában esik, akár napjában többször (értsd: tíz-tizenötször) is. Így lehet, hogy ennyi szivárványt még sosem láttam, de nem is áztam még meg ennyiszer: az esőkabát túl meleg, ráadásul van, hogy mire felveszed, már tovább is állt az esőfelhő, ezért egyszerűen nincs is kedved vesződni az előkeresésével. A helyiek egyébként sem különösebben zavartatják magukat: széldzsekit rajtunk kívül még senkin nem láttam, esernyőt sem sokan hordanak, szóval elég hülyén is érzi magát az ember, hogy állandóan öltözködik az utcán. Gondolom úgy vannak vele, hogy előbb-utóbb úgyis megszáradnak. Ami igaz is, kivéve, hogy a légkondik most is 200%-on mennek, ezért zárt térben hamarabb kapunk tüdőgyulladást, mintsem megszáradnánk. (Igen, jól vettétek észre, ez a légkondis téma böki az egyik legjobban a csőrömet. Egyszerűen mindenhol érthetelenül alacsonyra állítják azt a nyomorult termosztátot.)
Egy ideje már azzal viccelődünk, hogy mi valójában esőistenek vagyunk (mint Douglas Adams egyik regényének fejezetében), mert tényleg mindig akkor kezd el esni, amikor kilépünk a lakás ajtaján, és egészen addig a pillanatig esik, amíg meg nem érkezünk úticélunkhoz: merthogy "Minden, amit a felhők tudtak, annyi volt, hogy szeretik és mellette akarnak lenni, hogy dédelgessék és öntözzék.". Egyébként kíváncsi vagyok, hogy a könyv említett részletének főhőséhez hasonló módon van-e olyan nyelv, ami megkülönbözteti az esők különféle formáját – hasonlatosan ahhoz, ahogy az urbánus legenda szerint az eszkimóknak is többszáz szavuk van a hóra, annak megjelenési formájának megfelelően. Szerintem, ha valahol ez kialakulhatott, akkor ez a hely ideális lenne rá, és az őshonos nyelvnek meg kellene tudnia különböztetnie legalább egy tucat különféle esőtípust. A már említett nyári zivatarokon kívül van a menetrendszerinti, délután fél hatos eső a Mānoa völgyében (pontosabb, mint egy óra, gondolom a délutáni lehűléssel kapcsolatos jelenség), amely általában nem nagyon intenzív és rövid ideig tart. Másfelé és máskor inkább csak szitálás van, nagyon apró szemekben, olyan, mint otthon a nyári napokon használt párásító berendezések a vendéglátóhelyek teraszain, ezek általában kitartóbbak. Aztán mostanában elég gyakori a rövid és rendkívül intenzív eső, ami tényleg olyan, mintha dézsából öntenék (tökéletes hátteret szolgáltatva egy jelenetnek egy film noirban), váltakozva kisebb intenzitású periódusokkal, és amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan mennek is (van, hogy csak fél percig tartanak). Elég gyakran van az is, hogy nem is tudod, honnan jöhet az égi áldás, mert felnézve teljesen tiszta az ég, süt a Nap és csak a távolban, a hegyek felett látsz szürkébb felhőket, és el sem tudod képzelni, hogy tudott olyan messziről eljutni a vízcsepp az orcádig. (Úgy tűnik az ördög errefelé meglehetősen a régimódi elvek híve, miszerint az asszony kizárólag verve jó.) Ami viszont nagyon tetszik, hogy – és főleg a nyári esőzések alkalmával fordult elő – amikor hirtelen nagyon sok csapadék esik le (és órákig tart), akkor a hegyekről lezúduló áradat által kialakított árvízveszélyre külön szöveges üzenetben figyelmeztet a helyi meteorológiai szolgálat. Olyasmi ez, mint az SMS, csak itt úgy tűnik be van építve a telefonokba, hogy mindenféle veszélyhelyzetekről ezen a csatornán keresztül értesítsenek: és hogy az információ egészen biztosan célbaérjen, rendkívül idegesítő frekvencián tud sípolni a telefonod. Be is lehet rajtuk állítani, hogy a sárga vagy a piros fokozatú riasztásoknál esetleg ne szóljon, de van még ezeknél is komolyabb veszélyhelyzet: ha egyenesen az Elnökúr kíván valami rendkívül fontosat bejelenteni ("Ezennel megszakítjuk adásunkat...") azt nem lehet deaktiválni (nehogy már lemaradjunk a harmadik világháború bejelentéséről). Ezt a rendszert amúgy szívesen látnám otthon is, és akkor talán nem lett volna pár évvel ezelőtt az a nagy balfékeskedés, amikor párezren ottragadtak az autópályákon egy hirtelen jött zimankó következtében (emlékszem, nagyot néztem, amikor megkaptam az SMS-t, hogy nem kell félnem, mert jönnek értem és kimentenek... mondtam is magamban, hogy köszönöm, nekem nagyon jó itt a szobám melegében, nincs szükségem műszaki mentésre :) ).
Van még ezeken kívül pár érdekesség, amiről később mesélnék. Egy kis ízelítő gyanánt: például a Netflixről, amely online videótékaként kezdte (és Európában kizárólag a vasfüggöny nyugati felén van jelen, – úgy tűnik a kommunizmus még negyed évszázaddal kimúlta után is kísérti a vén kontinenst), a feketén fogó tollak iránti megmagyarázhatatlan vonzalomról, és a lazacról, amely ugyanannyiba kerül, mint a megfelelő tömegű csirkemellfilé.
Igen, természetesen az Alohának a rendszámtáblán is obligát jelleggel szerepelnie kell. De lássatok igazi szivárványt is, ne csak illusztrációt (ilyet mostanában tényleg minden nap többször tudnék lőni az irodám ablakából). Ez a lenti olyan, mintha éppen csak a karomat kellene kinyújtani érte, a mögötte levő domb mindössze párszáz méterre van tőlem.
Említettem múltkorjában Obamát is: talán nem annyira ismert (bennem legalábbis nem realizálódott, mielőtt idekerültem), hogy ő bizony itt született, és ide is járt középiskolába. Annyira idevalósi, hogy a kórház, ahol meglátta a neonfényvilágot (és beszippanthatta az első, ipari légkondik által nagyjából mínusz 12 fokosra fagyasztott, éltető oxigénadagját) itt található pár sarokra: a Kapi'olani nőgyógyászati klinikán (lásd a térképet, ahol a Kewalo utca az albérletünk hozzávetőleges helyét mutaja), gyalog negyed óra alatt ott is vagyunk.
Az iskolája pedig a Punahou iskola, amely egy rendkívül menő (és gondolom jó drága) magániskola, amelynek az amerikaifutball-pályáját (és a rajta folyó edzést) egy korábbi posztban már bemutattam. A térképen a harmadik pont az iskola egyik bejáratához közel van, ezért is viccelődtem azzal a napokban, hogy a kicsi Barack éppen csak megszületett, és mire átsétáltak a Punahou utcán, már mehetett is középiskolába.
Egyébként a helyiek – legalábbis számomra úgy tűnik – meglehetősen büszkék elszármazottjukra, a Manoa Heritage Centerben történt látogatásunkkor is büszkélkedtek vele, és mutatták a ballagási fotóját: emberünk természetesen a kornak megfelelő mikrofonfrizurával volt megörökítve.
Ha már szivárványok, akkor eső és időjárás. Amióta itt vagyok, azóta elég sokféle meteorológiai jelenség képviseltette magát: nyáron ugye eléggé száraz volt az idő és szélmentes (ami a régebb óta itt élők szerint meglehetősen szokatlan), a nap pedig nagyon erősen tűzött – mégsem volt olyan meleg, mint otthon egy igazi kánikulai napon. De azért néha esett az eső is: elegendő csak a szezonban a közelben ólálkodó hurrikánokra gondolni, illetve, hogy amikor asszonypajtás megérkezett akkor azonnal egy csapadékosabb idő köszönt be, nagyjából egy hónap erejéig. Azután jött egy vénasszonyok nyara, ami viszont az otthonival ellentétben nem két hétig (hanem nagyjából két hónapig) tartott. Most megint csapadékosabb az időjárás, és erősen lehűlt a levegő: mostanában éjszakánként már 20 Celsius fok alatt is szokott lenni a hőmérséklet. Mivel a hőmérsékleti viszonyok nem segítenek ebben, elég gyakran kell emlékeztetnem magamat, hogy már december van: ilyenkor eszembe jut, hogy tavaly Krétán december 24-én bementem a tengerbe 'fürödni' (megfagyni), ami eléggé fájdalmas procedúra volt. Szerintem ez itt nem okozna különösebb problémát, így mindenképpen ki fogom próbálni az óceánt Szenteste és be is fogok számolni róla.
Mindenesetre mostanában esik, akár napjában többször (értsd: tíz-tizenötször) is. Így lehet, hogy ennyi szivárványt még sosem láttam, de nem is áztam még meg ennyiszer: az esőkabát túl meleg, ráadásul van, hogy mire felveszed, már tovább is állt az esőfelhő, ezért egyszerűen nincs is kedved vesződni az előkeresésével. A helyiek egyébként sem különösebben zavartatják magukat: széldzsekit rajtunk kívül még senkin nem láttam, esernyőt sem sokan hordanak, szóval elég hülyén is érzi magát az ember, hogy állandóan öltözködik az utcán. Gondolom úgy vannak vele, hogy előbb-utóbb úgyis megszáradnak. Ami igaz is, kivéve, hogy a légkondik most is 200%-on mennek, ezért zárt térben hamarabb kapunk tüdőgyulladást, mintsem megszáradnánk. (Igen, jól vettétek észre, ez a légkondis téma böki az egyik legjobban a csőrömet. Egyszerűen mindenhol érthetelenül alacsonyra állítják azt a nyomorult termosztátot.)
Egy ideje már azzal viccelődünk, hogy mi valójában esőistenek vagyunk (mint Douglas Adams egyik regényének fejezetében), mert tényleg mindig akkor kezd el esni, amikor kilépünk a lakás ajtaján, és egészen addig a pillanatig esik, amíg meg nem érkezünk úticélunkhoz: merthogy "Minden, amit a felhők tudtak, annyi volt, hogy szeretik és mellette akarnak lenni, hogy dédelgessék és öntözzék.". Egyébként kíváncsi vagyok, hogy a könyv említett részletének főhőséhez hasonló módon van-e olyan nyelv, ami megkülönbözteti az esők különféle formáját – hasonlatosan ahhoz, ahogy az urbánus legenda szerint az eszkimóknak is többszáz szavuk van a hóra, annak megjelenési formájának megfelelően. Szerintem, ha valahol ez kialakulhatott, akkor ez a hely ideális lenne rá, és az őshonos nyelvnek meg kellene tudnia különböztetnie legalább egy tucat különféle esőtípust. A már említett nyári zivatarokon kívül van a menetrendszerinti, délután fél hatos eső a Mānoa völgyében (pontosabb, mint egy óra, gondolom a délutáni lehűléssel kapcsolatos jelenség), amely általában nem nagyon intenzív és rövid ideig tart. Másfelé és máskor inkább csak szitálás van, nagyon apró szemekben, olyan, mint otthon a nyári napokon használt párásító berendezések a vendéglátóhelyek teraszain, ezek általában kitartóbbak. Aztán mostanában elég gyakori a rövid és rendkívül intenzív eső, ami tényleg olyan, mintha dézsából öntenék (tökéletes hátteret szolgáltatva egy jelenetnek egy film noirban), váltakozva kisebb intenzitású periódusokkal, és amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan mennek is (van, hogy csak fél percig tartanak). Elég gyakran van az is, hogy nem is tudod, honnan jöhet az égi áldás, mert felnézve teljesen tiszta az ég, süt a Nap és csak a távolban, a hegyek felett látsz szürkébb felhőket, és el sem tudod képzelni, hogy tudott olyan messziről eljutni a vízcsepp az orcádig. (Úgy tűnik az ördög errefelé meglehetősen a régimódi elvek híve, miszerint az asszony kizárólag verve jó.) Ami viszont nagyon tetszik, hogy – és főleg a nyári esőzések alkalmával fordult elő – amikor hirtelen nagyon sok csapadék esik le (és órákig tart), akkor a hegyekről lezúduló áradat által kialakított árvízveszélyre külön szöveges üzenetben figyelmeztet a helyi meteorológiai szolgálat. Olyasmi ez, mint az SMS, csak itt úgy tűnik be van építve a telefonokba, hogy mindenféle veszélyhelyzetekről ezen a csatornán keresztül értesítsenek: és hogy az információ egészen biztosan célbaérjen, rendkívül idegesítő frekvencián tud sípolni a telefonod. Be is lehet rajtuk állítani, hogy a sárga vagy a piros fokozatú riasztásoknál esetleg ne szóljon, de van még ezeknél is komolyabb veszélyhelyzet: ha egyenesen az Elnökúr kíván valami rendkívül fontosat bejelenteni ("Ezennel megszakítjuk adásunkat...") azt nem lehet deaktiválni (nehogy már lemaradjunk a harmadik világháború bejelentéséről). Ezt a rendszert amúgy szívesen látnám otthon is, és akkor talán nem lett volna pár évvel ezelőtt az a nagy balfékeskedés, amikor párezren ottragadtak az autópályákon egy hirtelen jött zimankó következtében (emlékszem, nagyot néztem, amikor megkaptam az SMS-t, hogy nem kell félnem, mert jönnek értem és kimentenek... mondtam is magamban, hogy köszönöm, nekem nagyon jó itt a szobám melegében, nincs szükségem műszaki mentésre :) ).
Van még ezeken kívül pár érdekesség, amiről később mesélnék. Egy kis ízelítő gyanánt: például a Netflixről, amely online videótékaként kezdte (és Európában kizárólag a vasfüggöny nyugati felén van jelen, – úgy tűnik a kommunizmus még negyed évszázaddal kimúlta után is kísérti a vén kontinenst), a feketén fogó tollak iránti megmagyarázhatatlan vonzalomról, és a lazacról, amely ugyanannyiba kerül, mint a megfelelő tömegű csirkemellfilé.
Nagyon tetszik! BÜÉK:
VálaszTörlés