Pearl Harbor III: USS Arizona emlékmű

Születésnapom alkalmából pedig fogadjátok szeretettel legújabb posztomat :)

Miután végeztünk a tengeralattjáró megtekintésével, következő célpontunk a USS Arizona emlékműve volt. Kissé bajosan találtuk meg kiindulópontunkat, mivel csak annyit láttunk, hogy egy hajó visz az öböl túlpartján levő hajóroncshoz. Aztán egy gyanús épületre bukkantunk, amelynek a háta mögött horgonyzott a szállítóeszköz, a bejáratánál pedig egyre csak gyülekeztek az emberek. Szóval a csordaszellem azt súgta nekünk, hogy az amerikai nemzet eme kegyhelyéhez történő eljutás érdekében nekünk is oda kell állnunk. Itt aztán kiderült, hogy nem olyan egyszerűen mennek itt a dolgok, hogy csak úgy felpattanunk a csónakra és átruccanunk az emlékműhöz, de nem ám! Hanem először tessenek megnézni egy nagyjából 45 perces dokumentumfilmet az itt történtekről (készült a kilencvenes években)!

Egyébként a film maga nem volt olyan rossz, kissé túlságosan patetikus egy nihilista káeurópai embernek, akinek az ideák már nem jelentenek túl sokat, de nem is én vagyok a célcsoport. Miként a turisták nagyjából felét kitevő japánok sem: egy kissé talán részrehajlással vádolhatnám a filmet készítőket, de ez tulajdonképpen nem róható fel annyira, mégiscsak a megtámadott résztvevőnek a szempontjából nézi az eseményeket. A film célcsoportja természetesen maguk az amerikaiak és el tudom hinni, hogy őket teljesen áthatja és megérinti a hely szelleme, ez a film pedig nagyon nagy érzelmeket szabadít fel bennük. De másoknak – így nekem is – hozzáadott az élményhez, nélküle kevesebb lett volna ez az összesen (filmvetítéssel, hajókázással, emlékművel együtt) másfél órás út. Persze, akik nagyon cinikusak, azok azt mondanák, hogy ezt a filmet is csak azért vetítik le, hogy kitöltsed valamivel – egyfajta időmúlatás gyanánt – az egyébként nem túl nagy attrakciót, aminek keretében áthajókázol egy az öböl közepén lebegő és fehérre mázolt betonépítménybe. És tulajdonképpen mindkét csoportot meg tudom érteni: a film során – és utána, az emlékművön állva is – egyfajta kettős érzés uralkodott el rajtam. Éreztem, hogy nem teljesen hagy hidegen a hely szelleme, valószínűleg minden embert megérint többé-kevésbé. Egyúttal éreztem, hogy ez nem számomra az igazán fontos. Hanem azoknak, akiknek a történelmük szerves része az itt történtek, és ez az egész nem igazán nekem szól: sem a film sem, sem a helyszín. Kicsit olyan ez, mintha egy amerikainak kellene menni egy mohácsi emlékműhöz (a teljes analógia kedvéért pedig Magyarország lenne világhatalom, és a mohácsi csatavesztést követően pár éven belül visszavertük volna a nagyhatalmi státuszunkat letörni igyekvő törököket). Értené és érezné, hogy ez egy nagyon fontos helyszín, na de hát mégiscsak többet jelent az egész helyszín számunkra. (Zárójelesen megjegyzem, hogy azért örülnék neki, ha a pearl harborihoz hasonló, rendkívül menő emlékművek lennének otthon is. Kezdhetnénk egy tengeralattjáróval például :) ).

Ettől függetlenül nem szeretném, hogy bárki azt higgye, nem érdemes ide ellátogatni. Nem ezt akarom sugallni, éppen ellenkezőleg: ez egy kötelező úticél, akármilyen rövid időre is jön az ember a szigetre. Inkább csak próbálom magam beleélni mások bőrébe és elgondolni, hogy nekik mit jelent Pearl Harbor, és hogy hozzájuk képest nekem nyilván messze nem annyit. No de most már túl sokat agyaltam. Befogom a számat, jöjjenek a képek és videók! :)

A film után jött a nem egészen ötperces hajókázás az öbölben a USS Arizona emlékműig.

Kaptok videót is, amivel teljessé válhat az élmény. A háttérben a kedves nej készít egy videódokumentációt. Ki tudja: lehet, hogy elkérem és beszúrom azt is majd ide. Hátha van benne valami izgalmas információmorzsa, amiről időközben megfeledkeztem.

Közeledés az emlékműhöz.

Természetesen ez is meg vagyon örökítve mozgóképen.

Ez a rozsdás, vízből kiálló valami (ha jól emlékszem, akkor az egyik ágyútorony maradványa) a USS Arizonához tartozik, a roncs tisztán látható az emlékmű – és a víz szintje – alatt pár méterrel. Négy bomba találta el, amiből a negyedik pont a lőszerraktárat találta el, a robbanás a fedélzeten tartózkodó 1512 emberből 1177-nek követelte az életét. Ők a mai napig a roncsban alusszák örök álmukat.

Visszatekintés a látogatóközpontra. A fénykép bal oldalán látható az a híd is, amelyről a múltkori posztban már említést tettem.

A USS Missouri közelebbről. A következő posztban ígérem, a fedélzetéről is láthattok képeket :)

Most tudtam meg, hogy ez a zászló hajóroncsé. Ez azt hivatott jelképezni, hogy a hajó még most is – és mindörökké – aktív, szolgálatban van. Ezek az amcsik tényleg piszkosul értenek a szimbólumok gyártásához. 

Az emlékmű közepén ki van vágva egy rés, hogy testközelből is megcsodálhassuk a roncsot. A képen nem látszik, de ott tartózkodva elég egyértelmű, hogy a víz felszínét néhol vékony olajréteg borítja. Bizony, a mai napig van a hajóban pártízezer liternyi gázolaj, amely immáron 70 éve szivárog: átlagosan napi 2 liternyi szökik el az öböl vizébe. A kánon szerint addig fog szivárogni, amíg az utolsó túlélő is életben van, a valóságban valószínűleg tovább, hiszen ezek a veteránok már inkább a 90-es éveikben járnak.  

Egy emlékmű nem lehet teljes a megemlékezettek listája nélkül, itt olvashatók a hősi halált haltak nevei.

Az egyik fotón sem látszik, de van egy külön lista azokról túlélőkről is, akik ide kívánkoztak temetkezni. Ugyanis ezt lehet kérvényezni, amelynek keretében a hamvakat búvárok viszik le társaik közé. Az egész világon még 7 olyan ember van (illetve volt február közepén), aki ezt kérheti: ők az utolsó túlélői a USS Arizona elsüllyedésének.

Hát ennyi lenne a rövid kis élménybeszámolóm a helyszínről, amely azóta az egyetemes történelem részévé vált. A következő posztban egy másik, történelemmé vált helyszínről mesélnék, amely csak pár méterre áll ettől az emlékműtől. Annyit elmondhatok, hogy szerencsére sokkal könnyedebb téma lesz boncolgatva: így többek között végre azt is leírhatom, mennyire állati érzés egy igazi csatahajón állni! Minden kedves olvasómat visszavárom!

U. i.: 

Csak egy kérdés nem hagy(ott) nyugodni: vajon mi a frászt érezhettek azok a japán turisták ezen a helyen? Őket is megérintette a hely szelleme, és azzal az üzenettel léptek ki a kapun, hogy a háború egy felesleges és borzalmas dolog, amelynek végül mindkét fél áldozatává válik? 

Vagy csak simán azt csinálták, amit mi, magyarok a Trianon kastélynál, és végig szidták az amcsik anyukáját? :D