Közlekedés II.

Hol is hagytam abba a múlt héten? Ja igen, a helyi közelekedésről húztam le a vizes lepedőt. Így folytatnám is eme témával, ami mindenkiből garantáltan kihozza legkritikusabb énjét. :)

Eddig leginkább az autózásról és a kerékpározásról szerzett tapasztalataimat osztottam meg veletek, így ideje tovább hajózni a közösségi (leánykori nevén tömeg-) közlekedésre. Alapvetően a buszhálózat – amerikai viszonylatban – jónak mondható (többször meg is volt szavazva az ország legjobbjának), tulajdonképpen a sziget minden településére eljuthatsz, nem is túl drágán (2,5 dollár a jegy, ami kétszeri átszállást biztosít, ez még a BKV-s jegyárakkal is pariban van). A gondot – mint amúgy általában ha a közlekedési eszközt meg kell osztanod másokkal is – inkább a távolságok időben történő abszolválása jelenti. Ha mondjuk szeretnénk megnézni Pearl Harbort, akkor az busszal bő egy órát igényel a belvárosból indulva, miközben autóval mindez mindössze 15-20 perc (már, ha nem éppen csúcsforgalomban kívánunk menni az autópályán). Illetve nincs is olyan szofisztikált utastájékoztató-rendszere, mint Budapesten: legtöbbször jól jön, hogy mobilon van GPS-ed és tudod követni, hogy éppen merre jársz. Azért a fontosabb járatokon van, és ezeken egy kellemes bariton férfihang tudatja veled a következő megállót – illetve az ehhez hasonló információkat –, a megállóba beállva pedig Aloházik egyet, bemondja a járatszámot és a végállomást is. Szóval igazából azért nem olyan rossz ez a hálózat a szolgálatást tekintve, a görögországinál például egészen biztosan mérföldekkel jobb. (Már említettem, hogy tavaly januárban Krétán töltöttem egy hónapot. Akkor rögtön a héraklioni reptérről a buszpályaudvar felé menve majdnem sikerült lekésnem az utolsó járatot Réthimnoba. Mindez úgy esett, hogy a buszra ki volt írva, hogy a buszpályaudvarra megy, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mellette 500 méterrel elment a városközpontban, aztán a városból kiérve valahol a pusztában megfordult fél órával később.)

Íme egy térkép Oahu keleti felének közlekedési hálózatáról. Forrás: theBus.org

Inkább az utazóközönséggel van gond: mindegyiken van legalább egy csövi. Ez ugye önmagában még nem lenne baj, de közülük néhány valamiféle  hallucinogén szer hatása alatt van, és néha nem csak képzelt barátaikat zaklatják – hanem például a buszsofőrt is, mint arról korábban már beszámoltam. No de inkább valami kellemesebb témával kellene zárnom képzeletbeli buszos utazásunkat. Például ilyen az, hogy a leszállásjelzést igazán nosztalgikus módon oldották meg: egy zsinór fut végig a busz (amiről képet korábban már közöltem) ablakainál, amit megrántva jelzed, hogy számodra utad itt véget érne. A városi mellett az egyetemi kampusznak is van saját midibuszhálózata (7 járattal), amit ingyenesen vehet igénybe a kedves utazóközönség – legalábbis elvileg, mert én még sosem használtam.

 Kérem időben jelezzék leszállási szándékukat!

Gyalogosként leginkább a túlgondolt közlekedésszervezés – illetve az autós közlekedés prioritizálásának – hátulütőibe lehet belebotlani: a legtöbb kereszteződésben gyalogosként csak akkor kelhetsz át, ha megnyomtad az erre szolgáló gombot. Míg otthon ezek leginkább csak arra valók, hogy hosszabb gyalogoszöldet kapj (pl. csak lassan érnél át, mert mozgásodban korlátozott vagy), itt szó szerint addig nem kapsz zöldet, amíg nem nyomtad meg azt a nyomi gombot. Ráadásul van olyan kereszteződés is, hogy a veled párhuzamosan közlekedő gyalogos átmehet, mert jelzett időben, te meg hiába érsz oda két másodperccel később, várd meg a következő ciklust – miközben vágyakozva nézel a túloldal irányába. Hogy ennek mi értelme van, a mai napig nem értem: ha az egyik oldalon át akarnak kelni, akkor ugyan miért ne kaphatna zöld jelzést a túloldali szerencsétlen is? A lámpák is úgy vannak hangolva, hogy például Waikikin nem lehet gyalog  – igaz, másként sem igazán – haladni, tízméterenként van egy kereszteződés, és ott tuti újból pirosat kapsz. Apropó piros: általában gyalogoszöldet (azaz igazából fehéret) csak pár másodpercre kapsz, aztán a lámpa elkezd pirosan villogni, hasonlóan az otthoni villogó zöldhöz. Csakhogy itt az nem öt villanásig tart, hanem akár 20-25 másodpercig is, az átkelő nagyságától függően. Viszont elvileg ekkor már nem léphetsz le a járdáról (csakúgy, mint otthon a villogó zöldnél), hanem várjál inkább perceket a következő pár másodperces esélyedre. :) Persze a helyiek ezt maximálisan figyelmen kívül hagyják.

Gyorsan használd ki a kínálkozó lehetőséged!

Sőt, néhol annyira kifinomult a rendszer, hogy a lámpák felett kamerák pásztázzák a szemközti oldalt. Ezek kivételesen nem a traffipaxok vagy a piroson áthaladókat hivatott szűrni, hanem azt, hogy vannak-e a kanyarodósávban. Ugyanis, ha nem észlel senkit, akkor nem ad zöldet a kanyarodósávnak, így a többieknek sem kell várnia a nagy semmire. Ugye milyen jól hangzik? A bibi csak az, hogy a rendszer autókra van belőve, így már láttam robogóst időzni ott hosszasan (nem is értette szegény, miről van szó), mire mögé érkezett egy autó és végre indulhatott útjára. Ehhez hasonlóan az egyetemnél is van egy kereszteződés, ahol az alsórendű útról biciklisként érkezve nem érzékel a rendszer – pedig még kerékpársáv is van – és ott is várakoztam már egy ideje, mire leesett a tantusz. Igazából akkor jöttem rá, hogy ez itt így működik, aztán mehettem a járdára, és nyomhattam a gyalogosok gombját. Szóval jó ötlet, de azért lenne rajta mit csiszolni.

Vannak más hibái is a közlekedésszervezésnek: autóval menve egyszerűen sosem tudtam, éppen  mennyi ott a sebességhatár. Elvileg van rá szabályzat, hogy hol mennyivel lehet menni. De egyrészt érzésre ezekből sokkal többféle van, mint otthon, másrészt viszont ezeket mindenhol felülírják a sebességkorlátozó táblák. Emiatt nem is töri magát az ember, hogy megjegyezze az általános szabályokat, úgyis ki van írva mindenhol. Ebből következik, hogy ha nem láttam táblát egy ideje, akkor fogalmam sem volt, mennyivel lehet haladni (már csak azért sem, mert nem tudtam, hogy milyen típusú úton haladok, és egyáltalán, lakott területen belül vagy kívül-e, mert azt semmi nem jelzi), illetve ha voltak is, egyszerűen lehetetlen volt követni őket, annyira következetlenül változtak a rajtuk levő sebességhatárok. Így egy idő után feladtam, és próbáltam a forgalom ritmusával haladni. A probléma csak az, hogy városon kívül a helyiek nótóriusan gyorshajtanak – ami egyébként az itt érvényes nevetséges sebességkorlátozásokat ismerve – egyáltalán nem is meglepő. Ugye az 55 mérföldes (kábé 90 km/h) sebességkorlátozást mindenki ismeri, ezt pár éve felemelték 60-ra, tehát az autópályán már majdnem százzal is repeszthetsz! (Már ahol nincs kirakva egy tábla valami alacsonyabb határral.) Nem meglepő, hogy amikor macskavigyázásból jártam munkába mindenki állva hagyott, amikor 50-55-tel mentem (mindig csak 5-tel gyorsabban mentem mérföldben a megengedettnél, gondolván azért még nem vesznek elő a rend éber őrei), még a buszok is megelőztek – hogy aztán az elől haladókat minden áldott reggel ugyanannál a pontnál kapcsolják le a jardok. Mindenestre fura dolog volt nekem ez a mérföld per óra sebességmérésre: akárhányszor csekkoltam a sebességem, állandóan gyorsítani kezdtem, mondván, miért megyek ilyen lassan - aztán csak eszembe jutott, hogy 1,6-tal szoroznom kellene a leolvasott értékeket.  :) Például azt látom, hogy 30-cal megyek, ami kilométerben már majdnem 50, de egyszerűen nem éreztem annyinak, pusztán azért, mert az óra nem annyit mutatott. (Mármint annyit, de nem azt a számjegyet, amit elvártam volna. Azt hiszem, ezt kissé túlmagyaráztam. :D)

Mindenesetre összefoglalva elmondhatom, hogy mindent egybevetve a felsorolt közlekedési módok mindegyike természetesen teljesen más élményt ad, és még mindig a gyalogoslét a nyerő számomra. (Szóval maradok a napi 30-35 perces sétánál az egyetemhez, pedig biciklivel 15 perc alatt teljesíthető lenne.) Ha Honolulun kívülre mész, akkor viszont kelleni fog egy autó, annyi szent.