Pearl Harbor IV: USS Missouri csatahajó

Az elmúlt héten a második cikkemet 5 hétnyi töprengés után visszadobták. Habár kutatócsoportunk vezetője még szeretne beszélni a szerkesztővel, én magamban már lemondtam arról, hogy ebben a nagyon menő folyóiratban jelenjen meg legújabb szerzeményünk. Azóta előkészítettem a kéziratot egy másik (kicsivel kevesebb impakt faktorú) folyóirathoz történő beadásra, amit meg is teszek, amint megjön a szabad jelzés a főnöktől.

Egyébiránt múlt hétvégén megnéztük a kórházat, ahova Nándi érkezni fog, illetve babaváró bulit szerveztünk a Waialae parton. Előbbit úgy kell elképzelni, mint egy intézményi nyílt napot: volt 5-6 pár egy idegenvezetővel, aki megmutatta mi merre található. Gondolom otthon ilyen nincs, pedig jó ötletnek találom, hogy az ember ne legyen totál elveszve a nagy nap elérkeztével. Maga a kórház egyébként úgy néz ki, mint egy négycsillagos szálloda – csak éppen a wellness részleg hiányzik – a személyzet is igen kedves és segítőkész volt az eddigi látogatásaink során. Szóval egy szavunk nem lehet az egészre, majd lehet, hogy lövök pár képet Nándor jövetelekor. Azt pedig már említettem, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke is itt, a Kapi'olani kórházban született.

A babaváró pedig igazán remekül sikerült: sokan jöttek össze (amelynek eredményeként rengeteg pelenkával lettünk gazdagabbak), bár tegyük hozzá, hogy koedukált bulit szerveztünk – a helyi szokással ellentétben, ahol a baby shower (ahogy ezt hívják) kizárólag női összejövetelt jelent. A végén még, egyfajta zenitként egyik igen kedves munkatársam is megjelent egy teleszkóppal, így rögtönzött bolygóbámulás lett a buli vége – nagy szerencsénk volt, mert a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt is meg lehetett figyelni a kissé felhős, teleholdas égen.

Ezen a hétvégén pedig búcsúbuli volt, egy másik kedves és német munkatársam megy haza június közepén Németországba, erről is mindenképpen meg kellett emlékezni egy kis hamisítatlan német hétvégi bratwurst sütögetéssel és sörözéssel. Mindenkinek hiányozni fog Márkó: egyfelől egy igazán kompetens embert vesztünk vele (nekem is rengeteget segített az új műszeren történő első méréseim alkalmával, illetve a múlt héten, amikor számomra igazán testidegen módon egy szárítószekrényt kellett újraépítenem és kábeleznem), továbbá egyfajta középpontjaként a társaságnak, ő fogta össze az egészet (pl. közös ebédelések formájában). A humora pedig egészen hasonló a családoméhoz, szóval mindig egy kicsit otthon éreztem magam mellette :)  

Ma pedig összepakoltunk a műteremben, lévén hónap végéig ki kell költözni a kedves nejnek. Az elkészült festmények és rajzok hazafuvarozásában egyik barátnője is segített – egy szerfelett segítőkész és kedves magyar posztdok – ezúton is köszönjük segítségét, és a pólót, amit tőle kaptam születésnapi ajándék gyanánt (majd egyszer készítek egy fotót, amint éppen benne feszítek). Szóval amint látható, az elmúlt időszak eseményekben igencsak bővelkedett. De hát, ha Nándor érkezésére gondolunk, akkor a közeljövő is tartogat igazán izgalmas meglepetéseket, annyi szent :)

Mindenesetre sorozatom záróakkordjaként következzen a fő attrakció: a USS Missouri csatahajó!  

Mint azt már említettem a korábbi posztokban, a csatahajóhoz nem egyszerű az eljutás, a már többször megénekelt, furcsán ívelt hídon át vezet az út hozzá (és a repülőmúzeumhoz) egy ingázó buszjárat segítségével. Sajnos a fényviszonyok (délután 2-3 felé járunk) már nem annyira voltak kedvezőek a fotózáshoz, de azért remélem ezt senki nem veszi zokon. Sajnos a szobron megörökített úriember kilétében már nem vagyok száz százalékig biztos, de ha jól emlékszem, akkor Douglas MacArthurt ábrázolja, aki ötcsillagos tábornokként jelen volt a hajón a japán fegyverszüneti szerződés aláírásakor.

Mighty Mo ("Hatalmas Mo") nem véletlenül kapta becenevét (ezek az amcsik mindent becéznek), ez a hajó tényleg hatalmas, nem is tudom hirtelen mihez viszonyítani. Mindenesetre az utolsóként (és legnagyobbként) épült csatahajója az Egyesült Államoknak, ennek megfelelően eléggé későn lépett szolgálatba: 1944 januárjának végén.

A kép lényegtelen, a lényeg az adatokon van: 45000 tonnányi vízkiszorítás, 270 méteres hosszúság és 33 méteres szélesség, majd' 24000 kilométeres hatótáv, 2700 főnyi személyzet a fedélzeten. És mindezt akár 33 csomós (több, mint 60 kilométer per órás) sebességgel!

Ez három darab az összesen kilenc 16 hüvelykes (406 miliméteres) ágyúból (6 előre, 3 hátra néz). Csövük több, mint 20 méter hosszú, a több mint egy tonnás lövedéküket majdnem 40 kilométernyire el tudta lőni!

A második világháborút követően végleg bebizonyosodott, hogy a csatahajók kora leáldozott, és a tengerek korlátlan urai a repülőgép-hordozók lettek. Ettől függetlenül ez az igazán tekintélyt parancsoló hajó a koreai háború végéig szolgált, amikor is kivonták a szolgálatból. Mindez egészen a '80-as évek közepéig tartott, amikor újra csatarendbe állították, és az első Öböl háborúban is szolgált. Véglegesen 1992-ben nyugdíjazták, 1999 óta pedig a pearl harbori öbölben pihen.

Mint már a korábbi részekben említettem, a USS Arizonán kezdődött az amik számára a második világháború, és ezen a hajón fejeződött be. A fényképen a hajópadlóba süllyesztett emlékplakett, amely a japánok által aláírt fegyverszüneti szerződés pontos helyét jelöli (a fedélzet kapitányi lakosztály előtti részén).

Erről a hajóról a képeket megunni nem lehet! Ez itt éppen a hajótorony, aminek az alsó öt szintjét be is is lehet járni.

A honleány éppen az egyik 20 mm-es légvédelmi gépágyú kezelése közben (amiből egyébként elvileg 80 darab található a fedélzeten).

A tatrész is kapott pár fegyvert. Azt talán még nem is említettem, de a hajó szerepet kapott a 'Battleship' (magyarul "Csatahajó") című – és méltán feledhető – filmben, amelyben többek között Rihannával is találkozhatunk a filmvásznon. Ha valaki még nem látta, akkor ne pazaroljon rá másfél órát az életéből. :)

A fedélköz hat szintjéből csak a legfelsőt (azaz közvetlenül a fedélzet alattit) lehet bejárni. A többi szint lezárt voltának meglehetősen prózai okai vannak: egyszerűen túl koszosak (legalábbis a hivatalos magyarázat szerint). A képen a hajó könyvtára látható.

Egy fontosabb tiszt dolgozószobája. Természetesen nem mindenki élhetett ilyen főúri kényelemben, a legénység nagy része a USS Bowfinéhoz hasonlóan eléggé összezsúfolva volt kénytelen tengetni mindennapjait.

A hajótorony bebarangolása közben. Szemben a USS Arizona emlékműve fehérlik az öbölben, háttérben látható a furcsa híd is, amin keresztül busszal a Ford-szigetre jöttünk. Ezen a szigeten amúgy a mai napig a haditengerészet alkalmazottjai és családjaik élnek, egyfajta önálló kis városban. Emiatt persze az itt élőkön kívül nem nagyon engednek be senkit – kivételt jelentenek a busszal érkező turisták és látogatók.

Nagyjából egy és háromnegyed óránk volt bejárni a hajót, mivel télen már délután négykor záróra van (annyira utálom, hogy itt minden múzeum ilyen korán zár!). Így sajnos eléggé sietnünk kellett a torony bejárásával, igazából még szívesen eltöltöttem volna fél órát a fedélzeten, hogy aztán elnyaljunk egy jégkrémet a hajó melletti boltok egyikében. Szóval legalább 2-2,5 órát érdemes szánni erre az egy attrakcióra.

Még egy kép, a Holddal a háttérben.

A hosszú napot egy sörrel ünnepeltük (természetesen csak én élveztem a malátalevet), eddigre már teljesen elfáradtunk. Pedig a repülőmúzeum még ki is maradt: legalább két órát mondanak arra is.

Így kértünk egy hambi-bambit is, mert azt tényleg ebben az országban tudják a legjobban elkészíteni. Ez amúgy ugyanaz a hely volt, ahova a Bishop múzeumban történt látogatásunk után tértünk be. Hát így ünnepeltük a Valentin napot, amit úgy néz ki, errefelé fontosnak tartanak: a buszon is kívántak egymásnak boldog Valentin napot, illetve hazafelé menet a tini srác is kívánt nekünk hasonlókat. Ilyen kedvesek ezek az itteniek. 

U.i.: pár nappal később pedig egy helikopter zuhant le az öböl vizébe, alig pár méterre a látogatóközpont partjától, aminek sajnos egy áldozata is volt (természetesen egy látogató fel is vette videóra, itt a youtube link).