Utazás a Tantalusz körül II.

A döglődő százlábút követően az erdőből kiérve hamarosan elérkeztünk úticélunkhoz. Előtte viszont megálltunk egy pihenőhelyen, amely egy mobil átjátszóállomás (és természetesen parkoló, ami persze az erdő bejáratánál is volt) tőszomszédságában levő, pár esőtől védett padot jelentett. Ahol piknikezni lehet (illetve barbecue-zni, mert itten az a menő dolog), a mellettünk levőn éppen folyt is a nagy zabálás. Ekkor nagyjából dél volt, ezért úgy döntöttünk, hogy érdemes fél-háromnegyed órát pihenni, addig lehetett eszegetni a tízóraira hozott tacót, kávézgatni, és élvezni a természet lágy ölét. Már éppen nagyon elkényelmesedtünk volna, amikor realizálódott bennem, hogy az időjárásjelentés ezúttal sem hazudott (errefelé egészen használhatók az előrejelzések, pedig általában nem egyszerű a helyzet időjárásügyileg) és jön a meghirdetett kora délutáni felhőszakadás. Márpedig nem szakadó esőben szerettünk volna kiállni a kilátópontra, hanem úgy véltem: jobb ha még előtte fényképezkedünk, aztán az erdőben túrázva meg úgy eshet, ahogy nem szégyelli, nagyjából védve leszünk a lombkoronák által. Így nekiindultunk az utolsó párszáz méternek, hogy odaérjünk a kilátópontra. Természetesen egészen a legvégéig aszfaltút volt (itt kivételesen tényleg aszfaltozott volt, pedig itt sok helyen betonút van, ami szerfelett érdekesnek találok, mert otthon alig találkozni velük) egy kis parkolóval, ha valaki esetleg a túrázás alatt egy félórás kocsikázás utáni tízméteres sétát ért, ahol aztán elő lehet venni a szelfibotot, és küldeni fácséra a kéttized másodperccel azelőtt lőtt képeket.

Látszik, hogy kelet felől gyün az esőfelhő, igyekezni érdemes. De a legóváros az egyetemi kampusszal együtt (ld. előző részt) még erről próbál tudomást sem venni.

Waikiki, mögötte a kissé ferde óceánnal. Érdekes, hogy itt mennyire hasonló a színe az éggel, általában nem szokott ez így lenni.

Nyugat felé tekintve látszódik az üzleti negyed egy része (a felhőkarcolótömb), mögötte benyúlik az óceánba a reptér leszállópályája, amögött lenne Pearl City, valahol ott van az Arizona csatahajó hullámsírja is lassan immáron 74 éve. Lassan elmegyünk Pearl Harborba is, hogy megnézzük magunknak és tisztelettel adózzunk annak a több mint kétezer tengerésznek, tengerészgyalogosnak és katonának, akik az alatt a kilencven perc alatt életüket veszítették. Továbbá annak a 68 civilnek, akik a szigeten éltek és úgymond baráti tűz, a magukat védő hajók által kilőtt légelhárító lövedékek áldozatai lettek. 

Ez akár valami filmben is lehetne, főként ha az a korlát mondjuk egy nagyon menő maffiózó városra néző luxusvillájának teraszához tartozna, aki éppen körülnéz "birodalmán". Persze akkor valószínűleg nem mállana a festék a korlátról... amúgy ezt már észrevettem, hogy ami az államhoz tartozó épület, az mind erősen lepukkant. Nem tudom, hova megy a Hawaii államnak küldött 5%-os jövedelemadóm, mert ugye még normális tűzijátékra se fussa. Mielőtt valaki nagyon irigykedne az adóprés miatt: itt ugye ketté van osztva az adózás, egyfelől kell az adott államnak fizetni (azaz Hawaii államnak) és van egy szövetségi adó is. Utóbbi nekem mindössze 14%, mert ösztöndíjas vagyok, egyébként 30%, amiben ha jól értelmeztem, benne van a nyugdíj és a munkanélküli járulék is. És akkor ugye nem beszéltünk arról, hogy ebben nincs egészségbiztosítás, azt mindenki kereshet magának, ami megint jónéhány száz dollárt jelent havonta. Szóval igazából nem is értem, miért szapulják az európai adórendszert, hogy ott milyen durva adók vannak, mert van itt elvonás kérem szépen. Ráadásul nem alapvető, hogy a munkáltatód vonja a jövedelemadót, szóval ezt is neked kell intézned (itt bizony az önállóságra nevelnek, annyi szent). Annyi igaz viszont, hogy a bevallás idején elég sok mindent le lehet vonni az adóból, tehát akkor jön a pénzeső, ahogy a helyiek mondják. Erről majd jövő április tájékán tudok többet elmondani, amikor is már az itteni adóbevallás után leszek, és  szeretnék egy külön posztban is rátérni a helyi sajátosságokra. Ha már adó, akkor az ÁFÁ-nak megfelelő adó kulcsa ebben az államban 4,7%, szóval nem sok (kár, hogy az alapár eleve elég magas, ami ugye leginkább abból ered, hogy mindent hajóval hoznak többezer kilométeres távolságból). És ha már itt tartunk, egy nagyon fontos információ, aminek képtelen vagyok megérteni létjogosultságát: a boltokban mindig az áruk NETTÓ ára van feltüntetve! Ez amúgy az egész USÁ-ban így van, szóval érdemes ezt észben tartani és mindenütt hozzáadni az ÁFA helyi értékét, nehogy a pénztárnál kellemetlen meglepetések érjenek!

Már az előző képen is látszódott a felszálló utasszállító (ami nem egy ritka látvány lévén elég forgalmas reptérről van szó), de így együtt a teherhajóval tökéletes dicshimnusza lehetne az emberi civilizáció által elért újabb és újabb magasságoknak, szóval erre rá kellett zúmolnom. Sajnos nem tudok nagyon szép ódákat írni a gépekhez, mint aminőket a szocializmusban tudtak, így csak egy MALÉV reklámot teszek be:

Még egy rálátás a városra.

Illetve a reptér felé. A fákon túl látszódik egy távolabbi zöld domb is, aminek Punchbowl (a. m. puncsostál, egyébként a formája valóban egy felfordított tálra emlékeztet) a neve és a a tetején egy katonai temető van, 34000 sírrhellyel. Mondom, hogy itt elég erősen érezteti jelenlétét a hadsereg.

Még egy kilátás a maffiózó szemszögéből :)

Ránagyítva az üzleti negyedre, látszik a felszállópálya, illetve a Puncsostál teteje (illetve alja) is.

Amire ránagyítottam az Waikiki nyugati végén fekvő mesterséges félsziget, amit Magic Islandnek neveznek. Eredetileg a '60-as években ingatlanokat terveztek ráépíteni, de becsődölt a cég, így inkább park lett helyette. A pár poszttal ezelőtti, tűzijáték utáni csendéletet onnan, a félsziget bal oldaláról örökítettem meg. És hogy miért nevezik Varázslatos szigetnek, ha egyszer félszigetről van szó? Hát, tudja a rossebb :)

Asszonypajtás támaszkodik a luxusvilla kerítésének.

Ez mehetne képeslapra is: pálmafák, Hawaii, szánsájn, mi kell még?

Azonban a szánsájn már nem tartott sokáig: kelet felől érkezett a menetrendszerinti, az időjárásjelentésben megénekelt délután egyes eső.

A végén még lőttem egy képet pár üvegpalotáról. Érdekes a hozzájuk fűződő viszonyom, mert egyrészt úgy nagy általánosságban különösebben nem szeretem őket (már csak azért sem, mert nem praktikusak az üvegházhatásuk miatt), másfelől pedig a zöldeskék színük nagyon menőn néz ki a víz közelségében. Üvegépületet minden vízpartra! :)

Ekkor viszont már sürgősen el kellett indulnunk, mert vészesen közeledett az esőfelhő. Utunk következő, nagyjából egyórás szakaszáról nem készült kép. Ennek okai főként abban keresendők, hogy 1. egy erdőben voltunk, túraösvényen, ami nem igazán fényképezőbarát hely: egyszerűen hiába készítesz képeket, nem adja vissza a hangulatot 2. szakadt az eső, és nem igazán akartam ronggyá áztatni a gépemet 3. nagyon nehéz terepszakaszon mentünk: sziklás, saras, csúszós, meredeken lefelé vezető útvonalon, nagyon lassan lehetett csak haladni, örültem, hogy nem estünk el egyszer sem, nemhogy még önfeledten kattintgatni. A fenti kép már a túraösvény végeztével készült, ahol az őslakosok növénytermesztési szokásait bemutató kis tanító jellegű ültetvény látható.

Ezek mobilos képek, csak hogy mégis látszódjon, milyen növényzet között haladtunk utunk során.

Ez a videó akkor készült, amikor végre kiértünk az erdőből. Ekkor történt az, amire nem annyira számítottam: az addig csak közepesen szakadó esőből olyan zuháré kerekedett, hogy tényleg olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Persze ebből a videón semmi nem látszik, de amint megállítottam a felvételt, úgy nekikezdett, hogy szinte élmény volt újfent megázni. Hogy összefoglaljam: egyszer indulás után fél óráig esett az eső, pont addig, hogy bőrig ázzunk, de utána kisütött a Nap, hogy megszárítson és megégessen minket, hogy aztán egy új, két órán keresztül tartó, a közepesen nagytól az óriási felhőszakadásig terjedő skála minden pontját megtapasztalva, végre tényleg ronggyá ázhassunk. Persze mindezt nem panaszkodásképpen mondom, tulajdonképpen jó volt megázni :)

Útban az egyetem felé, a Mānoa völgyében, szemben az Olümposz. Ekkor már túlvoltunk a megrázkódtatáson, az eső sem esett annyira, és inkább a táj szépségével foglalkoztunk. Habár a ruházatunkból valószínűleg egy fertő-tónyi vízmennyiséget sikerült volna kifacsarnunk :)

Még egy kép. Ott voltunk fent, onnan jöttünk :) A túra utánra tervezett kiállításmegnyitó délután hármas kezdő időpontjára pedig pontban odaértünk. Megérte, mert ilyen táncos bemutatót még nem láttam élőben, annyira elborzasztó volt számomra: már magát a kiállítás koncepcióját nem értettem, tükrök voltak mindenütt, talán a három évtized után visszatérve vendégeskedő velszi művész önreflexióját volt hivatott bemutatni. De hogy ehhez mi köze egy csellón pötyögő emberke körül, testhez tapadós ruhában vonagló táncos prezentációjának, azt nem tudom. Azt hittem eddig, hogy utoljára az efféle produkciók az 1920-as években voltak menők, mert akkor az úri közönség még legalább nagyon fel tudott háborodni az efféléken. Most pedig már csak várod, hogy vége legyen, és végre megtekinthesd a műremekeket. 

 Például ezt :)

Szép volt, ennyi volt, égből pottyant mese volt. Következő részünkben még nem tudom, miről fogok mesélni :)

U.i.: annyiból jó itt megázni, hogy jó meleg az eső, azaz igazából nem is fázol, így nem is zavar. Kivéve, ha bemész egy épületbe, ahol nagy valószínűséggel kb. -10 fokra van beállítva a légkondi, mert az fontos (egyébként lassan kezdem megszokni). :)