Ház/cicaszitterkedés az északi parton I.

Ma végre kaptam visszajelzést az október végén leadott és január közepén elfogadott cikkemről: a hat hetes határidő letelte előtt egy nappal végre elküldték a korrektúrát. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a kéziratot a folyóiratnak megfelelő formátumúra variálták át, és elküldték nekem még egy utolsó átolvasásra, mielőtt a nagyközönség elé tárnánk a nagy felfedezésünket. Ekkor van még egy esélyem arra nézve, hogy megtaláljam a hibákat, illetve ellenőrizzem, hogy a táblázatok, ábrák jól néznek-e ki. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy természetesen találtam benne hibákat (akárhányszor olvasod el, úgyis találsz benne valamit), és persze a táblázatok tördelése is hagy némi kívánnivalót maga után (értsd: pár sort sikerült törölniük formázás közben). Mindegy, ez már nem sok munka, holnap megírom a kért változtatások jegyzékét és szépen elküldöm nekik, aztán remélhetőleg már nem lesznek ilyen problémák a továbbiakban.

Ahogy azt feltételezhetően mindenki észrevette – "az új mindig jobb" elve alapján –, blogom új külsőt kapott: néha kell egy kis ráncfelvarrás is, ugyebár. Az új külalakban tetszelgő első posztom témája pedig egy, a múlt homályába vesző eset: amikor tavaly október végén egy hétig egy házra – és a benne lakó macskákra – vigyáztunk az északkeleti parton (amiről már említettem, hogy 'windward side'-nak, azaz a "szél felőli oldal"-nak is nevezik). Ez egy hosszabb téma, aminél érdemes nem csak magára a történtekre, hanem a hozzá kapcsolódó mellékszálakra is kitérni, így ez is valószínűleg egy többrészes poszt első fecskéje lesz. Lássuk hát, mik is történtek az alatt a kevesebb, mint egy hét alatt!

Először is érdemes lenne tisztázni, hogyan jutottunk hozzá eme páratlan lehetőséghez! Amint a kedves nej megérkezett (immáron több, mint fél éve!), azonnal nekilátott ismerősöket szerezni. Ez olyan jól sikerült, hogy rögtön az első kiállításmegnyitón – ami az egyetemen volt – összeismerkedett az egyetem művészeti tanszékének vezetőjével. Ez az ismeretség – akkor még nem sejtettük, de – óriási távlatokat nyitott meg: szinte azonnal felajánlott egy szabad műtermet az asszony pajtásnak, hogy rezidens művészként szabadon alkothasson, eredetileg 2 hónap erejéig (ezt azóta meghosszabbították február, majd május végéig). Mondani sem kell, hogy mekkora segítség ez nekünk, mivel műterem hiányában az alkotás folyamata igencsak nehézkessé válik. Ezenkívül nyilvánvalóan jobb, ha a munkavégzés és az alvás helye térben elkülönül: máris ad egyfajta napi ritmust az, hogy be kell járni a munkahelyre, ugyebár. Ráadásul azóta már többször érzékeltették velünk itteni, már régebb óta itt élő művészek, hogy ezzel havi szinten is súlyos dollárszázakat takarítunk meg, de egy nagyobb műterem bérleti díja az ezres nagyságrendet is elérheti, amit a szerény ösztöndíjamból nyilvánvalóan nem engedhetnénk meg magunknak. 

Szóval már csak ezért is rendkívül hálásak lehetünk a kedves tanszékvezető hölgynek, aki ráadásul október közepén (tehát alig másfél hónapos ismeretség után!) megkért minket, hogy vigyázzunk a két macskájára, amíg partnerével New Yorkban tesznek-vesznek. Meg is mutatták szerény kis lakukat, aminek láttán először az állunk leesett, majd másodjára is, és még szerencsésebbnek éreztük magunkat, hogy egyáltalán megkaptuk a lehetőséget, a házszittelésre. Maga a ház a sziget túloldalán, Kahaluʻuban fekszik egy kis félszigeten, tökéletes rálátással a Kaneohe-öbölre – természetesen saját kis partszakasszal.

A félszigeten található egy szálló is. Nem tudom, mennyi lehet a napidíj, de a kilátás valószínűleg többszörösen kárpótol érte. UPDATE: csekkoltam a honlapot, és a legolcsóbb szoba napidíja 200$ (= 56000 forint) körüli. Hm, azért ez már karcos. :)

Egyébként tényleg egy nem túl nagy és nem túl gazdagon berendezett házra kell gondolni (ami mondjuk személy szerint még jobban is tetszik, mint ahol a felhalmozott tárgyak már egyszerűen akadályozzák az embert a mindennapjaiban), de amilyen kilátás nyílik az öbölre, az egyszerűen verhetetlenné teszi. Ráadásul nagyon szép kert tartozik hozzá, amelyben – sok egyéb mellett – mindenféle fűszernövény terem, tehát egyszerűen tökéletes hajlék. Külön érdekes, hogy ha az utcafrontról pillantunk be, akkor ebből szinte semmi nem látszik, mivel a ház a parthoz közelebb van és alacsonyabban fekszik az utcafrontnál, így csak félig, a teteje látszana ki, de azt is eltakarják a növények. Egyszerűen senki nem gondolná, hogy így eldugva egy ilyen kis kincsesládát rejt magában az utcácska. Persze másnak a házáról nyilván nem fogok képeket közzétenni, de igazából mindegy is, mert nincs az a fotó, ami ezt vissza tudná adni. De azért a panorámát a hálószobából és a teraszról csak betehetem, ezek még két dimenzióban is pazarul néznek ki:

A fotó azért ferde, mert az ágyból fekve készítettem, még a reggeli kávét szürcsölgetve. Amúgy a macsekok – Wabi és Szabi a becsületes nevük, az ősi japán világnézet után szabadon – azonnal bemutatkoztak az első reggelen: az ágyunkba ugorva jelezték, hogy etetési idő van, illetve egy egérkét is behoztak nekünk a konyhába ajándék* gyanánt (egészen pontosan csak a felét, a másik valahol gondolom a kertben maradt). Ezt nevezem ám antrénak!

Az egyetlen sajnálatos dolog az volt, hogy nekem minden nap dolgoznom kellett: nem mertem meglépni vendéglátónk igen élelmes javaslatát, miszerint jelentsek beteget arra a hétre, hogy maradéktalanul kiélvezhessem a helyzetet (szerintem addig lett volna állásom :D). Ez a tájkép természetesen nem csak engem ihletett meg, az oldalbordba – többek között – a következő alkotásokat készítette:

Ha valaki kíváncsi, akkor a művésznő újonnan beüzemelt honlapján további képeket is talál. :)

És egy s(k)icc az ágyban heverésző macskáról. (Hát igen, nem az én dögjeim voltak, szerintem az egy kissé túlzás, ha oda is beengeded kedvenceidet, ahol alszol. De lehet, hogy túl konzervatív vagyok). Nagyon jó világ van számukra, annyi szent, én minden további nélkül cserélnék velük. :)

Eddig még nem tettem be panorámaképet, de ennél kénytelen voltam kivételt tenni, egészen egyszerűen paradicsomi állapotok uralkodtak. Képzelhetitek, milyen sok kedvvel vetettem bele magam a ránk hagyott autóba – kivételesen manuális váltósba, ami itt viccesen szólva beépített lopásgátlónak is elmegy (ugyanis a városi legenda szerint errefelé elég sokan automata váltóval tanulnak meg vezetni és nem is tudják használni a kézit) –, hogy a többezer másik szerencsétlenhez hasonlóan átaraszolva a sziget közepén munkába menjek minden reggel. Aztán persze alig vártam az estéket, hogy az esti csúcsforgalomban a szigeten keresztülcsorogva visszaérjek a csend és nyugalom félszigetére.

A poszt további részeiben egy, a környéken tett egész napos autós kirándulásunkról, egy videófelvételről a Likelike autópályán (nem angolosan kell ejteni, mert nincs köze a fészbúk gombjához, egy XIX. századi helyi hercegnőről lett elnevezve) a munkába történő "száguldozásról", az autózásról és úgy általában a közlekedésről szerzett tapasztalataimról számolnék be.


* Alapvetően kétféle elméletről olvastam, hogy a macskák miért szeretnek néha félig deglett egérkékkel kedveskedni gazdáiknak. Az egyik szerint ajándék gyanánt hozzák, mintegy viszonzásképpen, hogy te is megkínálod a "zsákmányodból" (azaz megeteted őket). A másik – és ránk, emberekre nézve kevésbé hízelgő – okfejtés szerint viszont azt látják, hogy minden nap elmész "vadászni" és általában üres kézzel térsz haza. Ergo a szemükben egy béna vadász vagy, és úgy szeretnének téged megtanítani annak fortélyaira, mint azt a kölykeikkel teszik: odatesznek nekik egy félhalott egeret, hogy azon kedvükre gyakorolhassák a mesterséget. Szeretném remélni, hogy az első számú  gondolatmenet áll közelebb a valósághoz. :)