Punchbowl cemetery

Dacára az egész országot magával ragadó 50. jubileumi Super Bowlnak (Lady Gaga himnusz éneklését, illetve a félidei műsorszámot* megtekintve újfent realizálódott bennem, mennyire értenek ezek a show műfajához és imádnak szerepelni), múlt vasárnap inkább a Diamond Headet másztuk meg újra. Ennek oka elsődlegesen az volt, hogy nagyon jó kilátás nyílik onnan Honolulura, és szerettem volna pár felvételt készíteni, ami a múltkor nem sikerült – lévén akkor már éppen napnyugta volt és  semmi nem látszott már belőle a fotón. Mivel arról a kirándulásról egy kétrészes posztban már beszámoltam, így a mostanit inkább később ismertetném, és helyette egy régebbi tartozásomat törlesztendő a november végén elkövetett, a Punchbowl katonai temetőben tett sétánkat mutatnám be.

Maga a sírkert elég közel fekszik a lakunkhoz, így gyalog mentünk, ami nem is tartott háromnegyed óránál tovább. Közben erre a gyöngyszemre bukkantunk, az általam leginkább kedvelt első generációs Mustangra, amibe még egy 1999-es játék nyüstölésekor (Midtown Madness) szerettem bele tinédzser koromban. A felnik meg tisztára úgy néznek ki, mint amikor a másik nagy klasszikus, C-64-es játék Street Rodban versenygumikat szereltél a járművedre. Tolulnak az emlékek, alig bírom magamban tartani őket :)

A sírkertbe menet nagyszerű panoráma tárult az egyszeri utazó elé: mind a városra, mind az azt környező hegyekre. Itt például éppen a Tantalusz terül el szemközt, ahol pár héttel azelőtt – többek között – a Punchbowlt is fotóztam. 

A város irányába is jó a kilátás, Diamond Head a háttérben. Nagyjából lakunk felé próbáltam nézni, de az elveszik a toronyházak rengetegében, lévén kétszintes apartmanról van szó. 

A sírkerthez vezető utat szegélyező fasor mindegyik fáját örökbefogadta valamely szervezet. Ezt a példányt például a felirat tanúsága szerint az itteni Purple Heart (Bíbor Szív) kitüntetést kapott veteránok szervezete. Ez utóbbi érdemérmet minden, háborúban sebesülést elszenvedő katona megkapja az 1. világháború óta, a legtöbbet természetesen a 2. forduló során osztották ki: a 2 millió darab felét 1941-45 között lehetett kiérdemelni. Külön érdekessége, hogy Japán tervezett inváziójára (ha esetleg az atombomba mégsem törné meg az elég nyakas országot) – számolva a szigetek ismerten fanatikusan harcoló lakossága által okozott veszteséggekkel – az esetlegesen  felmerülő szükségleteket kielégítendő félmillió darabot gyártattak le, amelyből a mai napig raktáron van 120 ezer darab.

A sírkert bejárata. A legalább tíz méter magas lobogó obligát kellék (és még a szél is tökéletes irányban fújt!)

A 34000 sírnak helyet adó temető közepén található emlékmű, amely igazából nem nagyon tér el monumentalitásában a vasfüggöny szerencsétlenebbik oldalán találhatóaktól. Én például totál el tudnám képzelni a budapesti Szabadság-szobrot a központi oszlop tetjén állva :) (Ha valaki nagyon ráér, igazán összefotosoppolhatná, biztos nagyon menőn nézne ki!). Mindenesetre a falanszter-hatás garantált: amikor tavalyelőtt Jénában dolgoztam és átugrottam Chemnitzbe (leánykori nevén Karl-Marx Stadba) vagy Gerába, tulajdonképpen ugyanilyen szép dolgokat láthattam – pedig 1989 nem ma volt. Chemnitzet megemlítve: nem tudom, titeket fogott-e már olyan érzés, hogy gyermekkorotokból megmaradt egy emlékkép, amiről nem tudjátok, pontosan honnan is származik, aztán egyszer csak ott álltok pár évtizeddel később. Sokáig csak azt tudtam, hogy három évesen Kelet-Németországban nyaraltunk azon a környéken, többek között el is sírtam magam egyszer Erfurt utcáin (a helyszínt természetesen utólag, pár évtizeddel később azonosítottuk be), mert nagy hirtelenjében nem találtam a családomat. Mindenesetre az említett kép az volt, hogy egy nem túl nagy templom mellett állunk, körülötte park, a Nap fénye pedig furcsán szűrődik át a lombokon (ez utóbbi lehet, hogy csak utólagos hozzáköltés, abból eredően, hogy a filmekben is a múltban történteket olyan furcsa színvilággal próbálják érzékeltetni). Ez ugye nem mond túl sokat, a világban nagyjából huszonötmillió ilyen helyszín lehet. Mégis, amikor ott álltam Chemnitzben, ugyanennél a templomnál 26 évvel később, belémnyilallt a felismerés és immáron teljesen biztos voltam benne, hogy itt már voltam. (Azért a biztonság kedvéért azonnal felhívtam és megkérdeztem édesanyámat is, aki megerősítette, hogy voltunk a helyszínen.) Ennek örömére ittam is egy jó kis szász sört a közeli vendéglátóipari-egységben és megnéztem az aznap aktuális foci-VB meccset (ez a kis esemény 2014-ben esett meg velem). Amúgy is izgalmas dolgokra emlékszem három éves koromból: például, hogy állandóan Queen videóklipeket néztem (ez mondjuk még most is előfordul, amúgy leginkább az I want to break free nyitójelenete maradt meg anno), és még pár olyan dolog, amit a blog felülete nem bírna el, pedig nagyon érdekes történetek :)

No de térjünk vissza a Punchbowlra: ez a kilátás az emlékműről a lobogó (és a bejárat) irányába.

A központi relief alakja alatt az alábbi, igazán emelkedett szöveg olvasható (patetikusságból az emlékmű többi része sem szenved hiányt, mint azt látni fogjuk), ami részlet abból a levélből, amit történelmi kánon szerint még Abraham Lincoln írt a polgárháború idején annak az anyának, aki mind az öt fiát elvesztette a háborúban. (A Ryan közlegény megmentése magyar szinkronjában így fordították a teljes mondatot  "[Imádkozom, hogy mennyei Atyánk enyhítse emésztő bánatát, csak a szeretett elhunytak emlékét hagyja meg és a] fennkölt büszkeséget amiért a legértékesebbet áldozta fel a szabadság oltárán.".)

Node a piros-fehér csíkos-lobobós ünnepélyesség itt nem állt meg: Az emlékmű mellett-mögött egy félkörív alakú szentély kapott helyet, ahol az elmúlt évtizedek nagy csatái elevenednek meg, üvegmozaikon(!). Ez például a méltán híres Iwo Jima-i poklot eleveníti meg, a lenti kép talán mindenki számára ismerős, ez is ott készült (más kérdés, hogy valószínűleg beállított, de hát a csatát akkor is meg kellett nyerni közben):

Különösen tetszettek a kis figurák a mozaikok bal alsó sarkában. A lángszórós bácsi, aki kiűzi a gonosz sárgákat ellenséget a bunkereikből gondolom minden gyerek kedvenc karaktere (hároméves önmagamnak legalábbis tutibiztosan az lenne).

Volt egy kis kápolna is, ahova be lehetett ülni imádkozni. Itt már annyira elragadta az embert magával a hely szelleme, hogy egy pillanatra még én is elérzékenyültem (aztán szerencsére észbekaptam). A három évszám nyilvánvalóan a 2. világháborút, koreai és vietnami háborút jelenti: a gaz imperialista hódítások hadműveletek közben nagyjából félmillió amerikai katona vesztette életét.

A fakultatív történelemórán a csendes-óceáni hadszíntéren zajló műveletek mellett az európában történtek is helyet kaptak (de a képen természetesen nem ez látszik :D).

A prédájára lecsapó sas az amerikai lobogóval. Amúgy észrevételeim szerint a szolgálatban lévő katonáikat és veteránjaikat tisztelet övezi (vagy legalábbis sokfelé nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy kifejezzék hálájukat hős fiaiknak/lányaiknak), ami a legapróbb dolgokban is megnyilvánulhat: ahol sorban kell állni, ott elsőbbségük van, sok helyen kedvezményeket kapnak a belépti díjból, az autójuk rendszámára is felírathatják veterán mivoltukat (ami lehet, hogy jól jöhet egy közúti ellenőrzéskor, igazából nem tudom).

Pár madarat is megörökítettem sétánk során. Ilyet például szerintem azóta se láttam.

Ilyet viszont igen, bár ritkán látni, leginkább az egyetemi kampuszon futok beléjük. Illetve inkább ők futnak előlem, mert eléggé félnek az embertől.

A gyepbe süllyesztett kis négyzet alakú kövek az egyes sírhelyek. Érdekesnek találtam, hogy nem csak a név, születési és halálozási évszám volt feltüntetve, hanem a vallás is, amelyet egy kis szimbólum jelképezett. Ez egy jó kis agytornára adott lehetőséget, hiszen a hindut (meglepően sok volt a kerék szimbólumukból, ami ugye az indiai zászló közepén is helyet foglal) nyilván el lehetett különíteni a kereszténytől, de a sokféle keresztvariánsból nem igazán tudtam kideríteni, hogy akkor most melyik milyen irányzatot is jelenthet.

Ha madár, akkor kisragadozók is. A jávai mongúzt a XIX. század végén hozták be a hajókon behurcolt patkánypopuláció csökkentésére, az ördögi tervet keresztülhúzta a tény, hogy ezek nappali állatok, a patik pedig inkább éjszaka bóklásznak. Viszont a madarak tojásait – magyarországi menyétféle társaikhoz hasonlóan – ezek is igen kedvelik, tehát a patkányokkal egyetemben ők is inkább az őshonos madárpopuláció elfogyasztását részesítették előnyben.

Ezek az állatok nem kimondottan félősek, a múlt vasárnapi kirándulásunkon több alkalommal is nagyjából fél méterre közelített meg egy példány. Ennek az oka feltételezésem szerint az ebben az országban dúló túláradó állatszeretet, és ennek egyenes folyományaként az etetésük is. Ez utóbbi amúgy is nagy problémát jelent: a kampuszon a galambok szó szerint belesétálnak az éppen fogyasztott ebédedbe, hiszen kis túlzással úgyis megkínálod őket (mármint a helyiek, ahelyett, hogy elhessegetnék őket, így aztán jól elpofátlanodtak). A patkányok ellen ugyancsak behozott macskák is inkább kunyerálnak: a kampusz, illetve a Koko kráter környékén is tucatszámra élnek kóbor macskák, akik egészen biztosan nem éheznek a sok jószándékú ember által. Így a patkányok is jól élnek (tegnap is négy surrant át a lábunk között a bevásárlásból hazafelé tartva), a macskák meg egész nap lustulnak, hisz úgyis kapnak kaját valakitől.

Még egy kilátás a belvárosra.

Meg mégy egy.

Ez a kis sárgafejű madár nagyon tetszik nekem. Ráadásul, ahogy repül, még jobban látszódik tollainak zöldessárga árnyalata. A kép elkészítése óta sokszor láttam őket, leginkább rajokban szoktak repülni.

Ezt a műpipacsot a bejárati kapunál hirtelen nem is tudtam hova tenni. Persze a Veteránok napja időben közel volt, de a pipacs kifejezetten a Brit Nemzetközösség tagállamaiban szimbóluma az első világháború áldozataira való emlékezésnek.

* Nincs itt egy operatőr, aki meg tudná mondani, hogy a második videó miért is néz ki úgy, mintha egy videoklip lenne? Amúgy Beyoncé nagyon jól megoldotta, hogy majdnem hanyatt esett (videón 3:36-nál), ebből is látszik, hogy milyen profi előadóművészekkel van dolgunk :)