A lenti szösszenetet még április 14-én írtam, hazafelé menet. Olvassátok szeretettel.

Éppen hazafelé tartunk a repülővel – valahol Grönland felett járhatunk éppen, és az utazóközönség is kezd elcsendesedni, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy megírjam az elmúlt egy hónap történéseit. Nem is tudom, hirtelenjében, hol kezdjem… a legegyszerűbb talán ha elkezdem valahol, aztán majd sorra eszembe jutnak a többi történések is.

Tehát – mint azt már a kommentmezőben is említettem – szerfelett izgalmasra sikeredett a hátunk mögött levő időszak, ami leginkább annak köszönhető, hogy minden (de tényleg minden) elképzelhető dolog összecsúszott, így nagy rohanás lett az indulás előtti napokból. Kezdjük ott, hogy alig két és fél hete derült ki, hogy a jelenlegi (illetve most már csak előző) albérletünk tulaja sajnálatos módon elhalálozott, így dönthettünk: vagy otthagyjuk a cuccainkat, de visszatérésünkkor nagyjából egy héten belül ki kell költözni és találni egy új helyet, vagy pedig az utazásra történő készülődés nem csak pakolással, hanem egy új albérlet felkutatásával és az átköltözéssel is együtt jár majd. Mindehhez még hozzátenném, hogy nagyjából egy héttel azelőtt veszítettem el a telefonomat (amiért – bár nem szokásom ilyet mondani – egyébként nem nagy kár, ne vegyetek LG márkájú telefont), emiatt jó pár napot veszítettünk, mire az ingatlanos elért bennünket. Mindenesetre sikerült a kedves nejnek leboltolnia velük a kiköltözés dátumát és menetét, mi igazából “csak” kiköltöztünk, az átadást pedig egy igen kedves magyar ismerősünk bonyolította le: akivel egyébként a múltkori Tantaluszos túrát tettük és nagyon sokat segített a költözésben, amit ezúton is köszönünk szépen! :)

Ez még a névnapomon készült. Ha még emlékeztek erre az autóra, akkor egyszer már mutattam róla képeket. Gyermekkori álmok térnek vissza a képet elnézegetve...

Múlt hét hétfőre fogalmazódott meg bennünk, hogy a fentebb felvázolt két verzió közül a másodikat részesítenénk előnyben, így Edina bőszen nekilátott új helyeket keresni – hiszen nekem persze dolgoznom kellett, mivel a kedves főnököm szerette volna, ha minden előzetesen megbeszélt kísérletet elvégzek, még mielőtt elutazom egy hónapra. Ez amúgy maradéktalanul nem jött össze, de az egyiket végül is eredményesen befejeztem, és érdekes eredmények is jöttek – dacára annak, hogy előzetesen meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá. Röviden azt próbáltuk ki, hogy kétféle szén dioxid gázt kevertünk össze 1:1 arányban, amelyek közül az egyik izotópjelzett volt, azaz az oxigénatomjaik a természetben találhatóknál nehezebbek voltak (a 16-os helyett a 18-as tömegszámú oxigénizotóp volt túlnyomó részt jelen). Általánosságban elmondható, hogy a kétféle oxigén keveredését lehet megfigyelni, főként fém-oxidok jelenlétében, amelyek katalizátorként viselkednek (azaz felgyorsítják ezt a fajta kicserélődési reakciót). Ezt amúgy sokat vizsgálták (főként szovjet tudósok a hatvanas években, ami remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy a nem létező orosztudásomat fejlesszem az akkori cikkek olvasásával), de eddig minden esetben a gázmolekulák, illetve a fém-oxidok között magas hőmérsékleten. Ami részünkről új eredmény, hogy ez szén-dioxid esetében is megfigyelhető, ráadásul már szobahőmérsékleten is! Persze ekkor napokig is eltart a teljes kicserélődés, emelt hőmérsékleten percek is elegendők ehhez. Szóval ez volt az egyik kísérletsorozat, a másik volt munkatársunk (aki még tavaly szeptemberben lépett ki) munkájának lezárásaként végzett pár mérés lett volna, de sajnos az élet közbeszólt: bajok voltak a lézerrendszerrel, így nem tudtuk elkezdeni a kísérleteket érdemben.

Ha mindez nem lett volna elegendő, akkor nagyjából két hete Nándi elkapta élete első betegségét, amit sikerrel ragasztott rá a család többi tagjára is. Komolyan mondnom, nagyon nehezen szoktam elkapni ezeket a ragályokat – évek óta nem is volt semmi bajom – de igazából nem lepődtem meg, hogy már az én immunrendszerem sem tudott megbirkózni ezzel a bajjal, miután az édes gyermek napokig köhögött a párnámra :) De hát ez mindegy is. A lényeg, hogy eléggé tartottunk attól, hogy ez meg fogja akadályozni az utazásunkat, főleg, amikor a gyermek lábát ellepte valami ragya múlt szerdán/csütörtökön, de szerencsére az orvosok kiokosítottak minket, hogy ez akkor szokott jelentkezni, ha már kifelé mennek a betegségből. Én azért pénteken még annyira beteg voltam, hogy évek óta először beteget jelentettem, és egy napot pihentem otthon (még szerencse, hogy a főnök hipochonder, így ez az egyetlen ok, amit elfogad egy szabadnap kivételére). Egy napra rá, szombaton viszont már költözni kellett, mivel a kedves nej szerdán talált egy alkalmasnak tűnő albérletet (amely mindössze két háznyira van az előző helytől, tehát a költözést “könnyedén” el lehetett végezni), és pénteken már alá is írtuk a szerződést. Szóval szombat a cuccok átpakolásával telt, amiben a már említett igen kedves barátunk, illetve az egyik kollégám segített. Persze a költözést igazából már hetekkel azelőtt elkezdtük, mivel az összes feleslegesnek tartott cucctól igyekeztünk túladni/megszabadulni tőle. Ez már csak azért is volt előrelátó, mert az új hely sajnos úgy kb. harmadával kisebb a réginél (és még közös úszómedence sincs!). De még szombaton este/vasárnap reggel is jöttek a TV-ért (amit sosem használtunk) vagy az ágykeretért és asztalért, ami már nem fért be az új helyre. 

Egy Naphaló, amit indulásom előtt pár nappal sikerült észlelnem. Nem emlékszem, hogy ilyet láttam volna azelőtt. A Hold esetében ez azért gyakrabban előfordul. 

A vasárnap pedig a régi albérlet kitakarításával folytatódott (mivel itt minden meg van szövegezve, így persze a takarítással kapcsolatos elvárások is, pontokba szedve *), ami egyébként egészen szerdáig (azaz az indulásunk napjáig) eltartott. Még jó, hogy a gép Honoluluból Seattle-be hivatalosan éjfél előtt indult (igazából hajnali egykor, mert ebben az országban szinte minden járat késik egy-két órát), így közben még a pakolással is tudtunk valahogy végezni. De azért az új albérlet tökéletes berendezésére már nem jutott idő :) Így például még a gázszolgáltatás sincs még elindítva, de az igazából ráér akkor is, amikor visszaértünk.

Ha mindez nem lett volna elég, akkor elég annyit elmondanom, hogy április az itteni adóbevallás határideje, és nyilván mindenképpen meg akartam csinálni mind a szövetségi, mind a Hawaii állami bevallást, mielőtt elindulok. Slusszpoénként ilyenkor kell megállapítani a jövő évre szóló becsült állami adódat is, amit negyedévente fizetni "óhajtasz". Sőt, a kedves egyetem szó nélkül áttett a szövetségi adózási szempontból rezidenssé. (Pedig csak júniustól válnék azzá a szabály értelmében, de úgy vannak vele, hogy úgyis itt leszek és akkor már most előre megteszik, mert csak. Ez nekik azért jó, mert így már nem kell velem foglalkozniuk, mert eddig ők vonták a szövetségi adóelőlegemet, de ezentúl nekem kell ezt is megcsinálnom. Hát persze, ha arról van szó, hogy megszabaduljanak egy munkától, akkor akár hónapokra előre is tudnak dolgozni… de a szintünkön levő budikat – nem túlzok –, három hónapig újították fel. Miként az épületünk előtt álló tíz méteres járdaszakaszt is nyáron…) Ezek mind kemény összegek, amikre rakódik az új albérlet első havi bérleti díja és kaució, mindeközben a régi albérleted is fizetned kell még pár napig és az onnan visszakapott kaucióra is várhatsz pár hetet. Ezek mellett vegyél repjegyet haza, illetve intézd a vízumot is, mert az csak egy évig volt érvényes! Plusz még a bochumi kiruccanásomat is meg kell előlegeznem (szállás + költségek), mivel költségtérítés csak utólag van természetesen.

Egy gép indulásra várva Honolulu repterén. Igazából az tetszett az egészben, hogy a terminálok közötti folyosók nyitottak voltak (mint a folyosók gyakran errefelé), így nem zavart egy vastag üveg a fényképezésben.

Hát ezek történtek az elmúlt pár hétben, így talán már érthető, miért is nem tudtam új poszttal kedveskedni nektek. Amint láthatjátok, csatoltam pár képet, amit a hazaút előtt/közben készítettem. Fogyasszátok szeretettel! (Amúgy most már Izland felett járunk 34000 láb magasságban és éppen 926 km/h-val süvítünk Skócia felé. Még 2870 kilométer a kb. 8500-ból Seattleből Frankfurtba).

Térjünk vissza a jelenbe: a hazaérkezésünk óta mik történtek? Sokatokkal találkoztam húsvét alkalmából, hétfőn pedig elrepültem ide, Bochumba, hogy pár mérést folytassak az itteni egyetem egyik laborjában – például itt dolgozik az etióp doktorandusz is, akivel a közös cikkünkön is dolgozom (így már sok mindent megtanultam a hazájáról, így többek között az egyedi írásrendszerükről is). A városból még nem láttam sokat, de egyébként jó néhány éve töltöttem el a Ruhr-vidéken pár hónapot több turnusban, tehát a legtöbb látnivalót a környéket már ismerem. Azért holnap megnézzük magunknak a várost (az egyetem a legszélén helyezkedik el, szóval jó pár megálló az U-bahnnal a központ), illetve Dortmundot szeretném megnézni, mivel nagyjából az az utolsó város, amit még nem térképeztem fel anno (Essent, Duisburgot, Düsseldorfot, Kölnt, Münstert és Xantent már 2008-2010 között megnéztem magamnak, szerintem most nem lesz idő rájuk sajnos). Nem tudom kifejezni mennyire örülök, hogy végre újból értelmes kajákat ehetek! :)

* Ez egyébként durva, még az is le van írva az új szerződésben, hogy mennyit kell fizetni, ha elhagyjuk a lakáskulcsot (75$), illetve ha kiköltözéskor nem csináljuk meg az előírtakat, például nem cseréljük ki a kiégett villanyizzót (15$)