Koko kráter

Ma reggel elmentünk túrázni egyet. Egészen pontosan a poszt címét adó kialudt vulkánt másztuk meg, aminek a csúcsán – ha minden igaz – anno egy erőd foglalt helyet. Ebből mára semmi nem maradt, csak egy sínpár, amin keresztül a muníciót csörlőzhették fel annak idején. A terep fokozatosan lesz egyre meredekebb: ami az elején sétagaloppnak tűnik, az utolsó métereken komoly megpróbáltatást jelent. Egyébként maga az út 1048 lépcsőfoknak használható talpfából áll, amiből az fenti 500 sokkal legalább ötször annyinak tűnik, mint az alsó 500 :)

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia III.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megkaptam a vízumot. Ekkor már kicsit kevesebb, mint egy hónap volt hátra a megérkezésemig és nagyjából ekkor kezdtem el meglehetősen aggódni, hogy lassan el kellene intézni az egészségbiztosítást, a szállást és a repülőjegyet.  Hamar tudatosult bennem, hogy ezt mihamarabb el kell kezdeni, leginkább a középsővel: hiszen ha nem tudom, hol szállok meg és mikortól foglalhatom el a szobámat, nehezen tudok hozzá repülőjegyet is venni.

Képek: oskolába menet és hazafelé

A héten már mindenképpen szerettem volna bemutatni, milyen is egy átlagos utam az oskolába, ahol dolgozom. Eddig megakadályozott az, hogy mindig valami papírmunkát (igen, még mindig, de talán lassan a végére érek :D) kellett intéznem reggel munka előtt vagy míting volt, amiről nem illett volna késnem.

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia II.

Egy kisebb idő eltelt az előző rész óta, de mostanában szerencsére voltak más témák, amelyekről mindenképpen be kellett számolnom. De azért most folytatom a bürokráciáról szóló eszmefuttatásom. Az előző részt ugyebár ott hagytuk abba, hogy volt egy állásajánlatom, amit aztán el is fogadtam.

Gyorsposzt: naplemente

Tegnap este elmentem a partra, a helyi magyarok szerveztek egy kis összejövetelt. Illetve nagyjából 40 éve minden szombaton késő délután lemennek (legalábbis az alapító tagok) és lehet oda menni beszélgetni. Most is voltunk kb. húszan, eközben lőttem pár fotót a naplementéről:

Itt már éppen lebukott a Nap a kép bal oldalán levő hegy mögé, de azért a sugarai még kilátszódnak. BalJobboldalon a Waikikin végighúzódó szállodasor látható.

Ez már láthatóan rosszabb fényviszonyok között készült, de akartam egy olyat is lőni, ahol már a város fényei is látszanak. Lehet, hogy kellene egy állványt szereznem, hogy normálisabb képekkel tudjak kedveskedni olvasóimnak :) Amúgy nagyon nem adják vissza a hely hangulatát, kár érte :/

Bréking Nyúz: Mustang és egyebek

Mai napon történt valami, amire már igazán régóta vártam: egy igazi Ford Mustangban ülhettem. Igaz, nem éppen a legnevesebb évjáratot fogtam ki (ez egy negyedik generációs, 2003-ból származik). Persze, jobb lett volna egy igazi, mondjuk az első vagy a második generációból (a '60-as vagy '70-es évekből) vagy éppen az ötödikből (ami szerintem az I am legend/Legenda vagyok című Will Smith főszereplésével 2007-ben készült dráma/thriller/sci-fi-ból lehet leginkább ismerős), de ne legyünk telhetetlenek. Amúgy ez nem érdekelt különösebben: a Mustang az Mustang. Még ha egy (elvileg) sportautóba az automata váltó legalább annyira is kívánkozik, mint ... nem is találok hasonlatot. Szóval semennyire. De azért nézzétek meg milyen, nem olyan rossz ez (és ez egy doktoranduszé volt):

Első képek

Nos, hát elérkeztünk oda, amit mindenki várva-várt: tegnap végre volt egy szabad délutánom, ezért elmentem meglátogatni az óceánt. Képválogatás következik (bocsánat, nem túl igényes, hogy kilógnak a margóra, de ha kisebbre veszem, akkor meg alig látszik belőlük valami. Ha valakinek van megoldási javaslata, akkor ne habozzon megosztani velem):

Mert mindig vannak olyan dolgok, amikben kis hazánk jobban teljesít

A magyar ember arról híres, hogy imád panaszkodni (még akkor is, ha észre sem veszi). Miként arról is, hogy arról panaszkodik, hogy a magyarok mennyit panaszkodnak. 

Na de hagyjuk meg a panaszkodást másoknak. Inkább arról szeretnék mesélni, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk :) Ugyanis eddig akárhol voltam, mindig találtam valamit, aminél azt lehetett mondani, Magyarországon ezt jobban csinálják.

Posztdok álláskeresés, vízumszerzés és bürokrácia I.

Azt hiszem, ez egy elég sok részből álló téma lesz, mivel még most sem végeztem minden elintéznivalóval :)

No de kezdjük a legelején: miután (a fokozat megszerzésével) lehetővé vált számomra, elkezdtem beadni a különböző posztdok pozíciókra a jelentkezéseket. Azt hiszem, érdemes kitérni arra, honnan is tudtam ezekről, mivel nem is olyan egyszerű a létezésükről tudomást szerezni. Nem úgy van az, hogy csak úgy gugliba beírom, aztán jön a többszázezer állásajánlat. Igazából a szokásos álláskereső oldalak sem segítenek sokat, legalábbis természettudományos területen biztosan nem (a többiről nem tudok mit mondani). Vannak speciálisan erre a célra használható oldalak, amelyek felsorolásával nem terhelném a nagyközönséget, de – amennyiben valakinek szüksége van rá – kérdezzen rá a kommentek között és szívesen megírok párat, de szerintem ezek sem különösebben jelentenek jó megoldást. Amivel a legjobb eredményeket lehet elérni, azok tehát nem ezek, hanem a különböző levelezőlisták, amelyeken különböző kutatócsoportok hirdetik meg a csoportjukban keletkező üresedéseket és máris le lehet csapni azokra. Ilyen például a JISCMail szervere, ami az oktatási és kutatási témájú levezelőlistákat foglalja össze. Összesen ki tudja, hány száz lista közül választhatunk, irányultságunktól függően. Ezeknél – beállításoktól függően – párnaponta kapunk egy összefoglaló jellegű üzenetet, és ha szerencsések vagyunk, akkor ebben egy számunkra igencsak szimpatikus ajánlatot kapunk.

Az út II.

Ekkor következett utazásom leghosszabb része: egy 12 órás út az Atlanti-óceánon át. Ekkora gépben még nem ültem, illetve nem is utaztam ennyit repülővel egyhuzamban (a maximum 2 óra volt). Illetve Európán kívül még csak egyszer voltam, amikor kb. 5 éves koromban átugrottunk Isztambulba, szóval ez egy nagy lépés volt számomra. Tegyük gyorsan hozzá azt is, hogy ilyen jó körülmények között sem repültem még. Így utólag örülök, hogy úgy alakult, hogy a Lufthansa járataival mehettem (majd egy későbbi posztban kitérek a repülőjegy megvétele közben felmerült problémákra is): állandóan hozták a frissítőket, illetve snack-et, de rendesnek mondható ebédet (esetleg vacsorát vagy mit) is felszolgáltak kétszer. Közben megnéztem két filmet, amiket már régóta meg szerettem volna (Interstellar, illetve The Imitation Game, mindkettő jónak mondható a maga műfajában), illetve pihentem is 1-2 órát, közben klasszikus zenét hallgatva. Igyekeztem azért óránként sétálni is egy rövidet, nehogy túlzottan elkényelmesedjek (illetve kezdő hipochonderként a mélyvénás trombózistól való rettegésem okán).

Bréking nyúz: első találkozásom az óceánnal

Hát ezzel is megvolnánk. Végre nem csak a repülő ablakából láttam felvillanni egy pillanat erejéig a sötétségben az első óceánt életem során, hanem közelebbről is volt alkalmam megfigyelni. Itteni idegenvezetőm – miután a nap első felében meglátogattam a labort, ahol kedvesen körbe is vezettek (alkalomadtán erről is beszámolok) – megmutatott pár helyet ízelítő gyanánt: az első egy sziklás tengerpart, amely a város Rózsadombjáról egy lépcsőn leereszkedve érhető el. Fantasztikus látványt nyújt, jobbra Honolulu, szemközt a kék mindenféle árnyalatát felvevő óceán (ilyen világoskéket még egy tengernél sem láttam), ami bőszen csapkodja a vulkanikus eredetű sziklákat, amúgy a horizontot semmi sem töri meg. A képen nem látszik, de itt vagy 15-20 méterrel a tenger szintje felett vagyunk. 

Az út I.

Meglehetősen sok elintéznivalónk volt elutazásom előtt, amiből a vízum megszerzése volt a legkevésbé problémás, legalábbis az azzal kapcsolatos idegeskedést tekintve (egy későbbi alkalommal majd kitérek az utazást megelőző hercehurcákra is). Ide érteném a repülőjegy, illetve a szállás és az – Egyesült Államokban létfontosságú – életbiztosítás 12 ezer kilométeres távolságból történő lezsírozása (ezt nem tudom, hogy tudták az internet előtt megoldani) mellett pl. az esküvőnk megszervezését (amelyet már jóval a posztdoktori ösztöndíj megszerzése előtt lefixáltunk, ez is egy jó kis történet) és amely két héttel kiutazásom előtt volt (ezt amúgy senkinek nem ajánlom). Mindezek mellett az ilyenkor szokásos aprő-cseprő kis dolgok, amelyeket el kell intézni természetesen rohamtempóban az elutazást megelőző hetekben (illetve a hozzám hasonló, halogató típusú embernek napokban és órákban).

Bejelentkezés

Üdvözlöm a kedves olvasóimat! Az elkövetkezendő (előreláthaóan) 1 év során közkívánatra szeretném megosztani remélhetőleg csupa pozitív élményemet, amelyet Honoluluban az itteni egyetem kémiai intézete által ajánlott posztdoktori munkám során szerzek meg.

Azt még nem tudom, milyen rendszerességgel fogok írni, de általában inkább a minőségre törekszem a mennyiség helyett, első körben próbálok átlagosan heti egy posztot írni, aztán majd meglátjuk. Az elején nyilván több írnivaló akad majd: valószínűleg szétválasztom az egyes beszámolókat több részre, így a későbbiekben is akad még mesélnivaló, amennyiben éppen semmi új hatás nem ért volna azon a héten. Azért remélem ezekből meglehetősen kevés lesz :)

A témákat illetően máris rengeteg ötletem van, a kérdés csak az, mennyire akarnak itt rabigába fogni (a sztereotípia szerint általában a posztdokok az éhbérért dolgozó rabszolgák, eszerint nem lesz sok) és lesz rá időm megvalósítani. Mert azt sem szeretném, hogy a kisregények írása miatt ne jusson idő újabb élményekkel gazdagodni :) Azért pár témát feldobnék étvágygerjesztő gyanánt, és majd meglátjuk mi valósul meg ebből:

1. Fontosnak tartom leírni, hogyan is történik egy ilyen ösztöndíj elnyerése, és mik az előzetes teendők (pl. amiket már most másként csinálnék), illetve buktatók, ha esetleg valaki nyomdokomba szeretne lépni.
2. Az utazás és érkezésem részleteit mindenképpen, valószínűleg erről szólna majd az első igazi poszt. 
3. A kezdeti nehézségek taglalását: már kaptam ízelítőt az itteni bürokráciából és nem ringatom magam álomvilágba azzal kapcsolatban, hogy később ez jobb lesz. 
4. Az első benyomások a városról, fotódokumentációval feldobva.
5. Rövidebb beszámolók a hétköznapokról: a munkával, itteni léttel kapcsolatban
6. A későbbiekben, ha már nyugodtabbak a körülmények, akkor a környéken tett utazásaimról, lehetőleg minél több fotóval nyomatékosítva a leírtakat.

Feltételezem, a három legutóbbi számít majd a legnagyobb érdeklődésre, így ha valaki csak arra kíváncsi, annak szíves türelmét és megértését köszönjük :)

Mindenkinek kellemes olvasással töltött perceket kívánok! Ha valakinek közléskényszere támad, a kommentmező szívesen várja gondolatait, a felmerülő kérdésekre – amennyiben tudok – pedig igyekszem mihamarabb válaszolni.

Üdv,

Sasa