Elment a Darby néni a vásárba...

Általános népi bölcsesség, hogy munkanapokon csodálatosan süt a Nap és az ember vágyakozva néz ki a munkahelye ablakán repesve várva a hétvége bekövetkeztét, hogy akkor végre a szabadban lehessen. Valamikor péntek este pedig leszakad az ég, és hétvégén természetesen egész végig esik. Nos, ez természetesen itt is így van – annyi különbséggel, hogy az elmúlt hétvégén nem egyszerűen esett, hanem egy trópusi vihar tette tiszteletét a szigetek közelében. 

Egy nap alatt Oahu körül II.

Hihetetlen, hogy már megint eltelt majd' két hét és nem írtam. Ez a gyereknevelés ha lehet, még jobban felgyorsítja a napok múlását – pedig amióta itt vagyok, így is túl gyorsan telnek.*

Amúgy nem túl sok leírnivaló történt az elmúlt két hétben – már a kórházi tapasztalatainkon kívül, de az egy külön posztért kívánkozik. Végre szabadságon voltam (két hetet kaptam), ami már igencsak kijárt nekem – lévén az előzőt még Krétán töltöttük másfél éve (tavaly januárban). Az eltelt idő alatt leginkább Nándi körül forgott a világ: volt pár vizsgálata, amelyek végeztével örömmel konstatáltuk, hogy nem csak mi érezzük úgy, hogy imád enni – az első pár napban szinte alig csökkent a testsúlya, kéthetesen pedig immáron majd' fél kilót hízott. Egyébként a bioritmusát az apjától örökölte, mert imád éjszakázni: ha rajta múlik, akkor negyed kettő körül ébred és reggel hatig fent is van. Ezt az elmúlt napokban próbáltuk tompítani azzal, hogy megpróbáljuk nappal ébren tartani valahogy, és akkor nyugodtabb éjszakák elé nézhetünk. (Mondjuk engem ez egyébként nem zavarna annyira, csak ugyebár ez a fránya munka nem engedi meg, hogy a természetes belső órám szerint éljek, a kutyafáját. :) ) 

Nándi hazatért

Itteni idő szerint június 23-a este 10:58 óta köztünk van. A kórházból tegnap délután jöttünk haza, de a környezetváltozás kissé megviselte. Most van az első nyugodtabb pár óra, így most van rá időm, hogy a blog keretein belül is bejelentsem megérkeztét. Hajrá Nándi, sok sikert az életben!

Képet nem teszek fel róla, nehogy 30 év múlva a világ legsikeresebb embereként azon kelljen problémáznia, hogy az egész világ megtekintheti pelenkában a neten. (Persze, ha valaki kér, annak szívesen küldünk fotót róla privátban, csak kérjük, hogy ne közölje a nagyvilággal. Köszönjük.)

U.i.: bár most két hét szabadságot kaptam ennek örömére, még nem tudom, mennyi időm-energiám lesz az egynapos kirándulást bemutató posztom második részére. Azért igyekszem még a hónapban befejezni. :)

Egy nap alatt Oahu körül I.

Sajnálatos módon eléggé elrohant az idő mellettem. Mire észbe kaptam, már csak azt látom, hogy immáron két hete nem jelentkeztem új poszttal. Ezen sürgősen változtatni kell, így fogadjátok szeretettel az április elején megejtett egész napos autós kirándulásunk első részét – ezúton is köszönjük a lehetőséget és a fuvart sofőrünknek! Egyfajta kompenzálásnak pedig felfoghatjátok a szebbnél-szebb tájakat, amelyeket a következőkben mutatok be.

Pearl Harbor IV: USS Missouri csatahajó

Az elmúlt héten a második cikkemet 5 hétnyi töprengés után visszadobták. Habár kutatócsoportunk vezetője még szeretne beszélni a szerkesztővel, én magamban már lemondtam arról, hogy ebben a nagyon menő folyóiratban jelenjen meg legújabb szerzeményünk. Azóta előkészítettem a kéziratot egy másik (kicsivel kevesebb impakt faktorú) folyóirathoz történő beadásra, amit meg is teszek, amint megjön a szabad jelzés a főnöktől.

Pearl Harbor III: USS Arizona emlékmű

Születésnapom alkalmából pedig fogadjátok szeretettel legújabb posztomat :)

Miután végeztünk a tengeralattjáró megtekintésével, következő célpontunk a USS Arizona emlékműve volt. Kissé bajosan találtuk meg kiindulópontunkat, mivel csak annyit láttunk, hogy egy hajó visz az öböl túlpartján levő hajóroncshoz. Aztán egy gyanús épületre bukkantunk, amelynek a háta mögött horgonyzott a szállítóeszköz, a bejáratánál pedig egyre csak gyülekeztek az emberek. Szóval a csordaszellem azt súgta nekünk, hogy az amerikai nemzet eme kegyhelyéhez történő eljutás érdekében nekünk is oda kell állnunk. Itt aztán kiderült, hogy nem olyan egyszerűen mennek itt a dolgok, hogy csak úgy felpattanunk a csónakra és átruccanunk az emlékműhöz, de nem ám! Hanem először tessenek megnézni egy nagyjából 45 perces dokumentumfilmet az itt történtekről (készült a kilencvenes években)!

Pearl Harbor II: USS Bowfin

Nohát, hol is hagytuk abba múltkorjában? Nos igen, azt hiszem valahol ott, hogy beléptünk a bejáraton, és megvettük a jegyeket! Mivel az ingyenjegyünk a USS Arizona emlékműre egy későbbi, kora délutáni időpontra szólt, még volt nagyjából másfél óránk, így első utunk a USS Bowfin-ra vezetett. Szegény a rendkívül népszerű többi látnivaló árnyékában kissé méltatlanul mellőzött, de ennek előnye volt, hogy alig lézengtek rajta páran. Lehet, hogy emiatt is tetszett annyira :) – no meg persze azért, mert még sosem voltam igazi tengeralattjárón!