Pearl Harbor IV: USS Missouri csatahajó

Az elmúlt héten a második cikkemet 5 hétnyi töprengés után visszadobták. Habár kutatócsoportunk vezetője még szeretne beszélni a szerkesztővel, én magamban már lemondtam arról, hogy ebben a nagyon menő folyóiratban jelenjen meg legújabb szerzeményünk. Azóta előkészítettem a kéziratot egy másik (kicsivel kevesebb impakt faktorú) folyóirathoz történő beadásra, amit meg is teszek, amint megjön a szabad jelzés a főnöktől.

Pearl Harbor III: USS Arizona emlékmű

Születésnapom alkalmából pedig fogadjátok szeretettel legújabb posztomat :)

Miután végeztünk a tengeralattjáró megtekintésével, következő célpontunk a USS Arizona emlékműve volt. Kissé bajosan találtuk meg kiindulópontunkat, mivel csak annyit láttunk, hogy egy hajó visz az öböl túlpartján levő hajóroncshoz. Aztán egy gyanús épületre bukkantunk, amelynek a háta mögött horgonyzott a szállítóeszköz, a bejáratánál pedig egyre csak gyülekeztek az emberek. Szóval a csordaszellem azt súgta nekünk, hogy az amerikai nemzet eme kegyhelyéhez történő eljutás érdekében nekünk is oda kell állnunk. Itt aztán kiderült, hogy nem olyan egyszerűen mennek itt a dolgok, hogy csak úgy felpattanunk a csónakra és átruccanunk az emlékműhöz, de nem ám! Hanem először tessenek megnézni egy nagyjából 45 perces dokumentumfilmet az itt történtekről (készült a kilencvenes években)!

Pearl Harbor II: USS Bowfin

Nohát, hol is hagytuk abba múltkorjában? Nos igen, azt hiszem valahol ott, hogy beléptünk a bejáraton, és megvettük a jegyeket! Mivel az ingyenjegyünk a USS Arizona emlékműre egy későbbi, kora délutáni időpontra szólt, még volt nagyjából másfél óránk, így első utunk a USS Bowfin-ra vezetett. Szegény a rendkívül népszerű többi látnivaló árnyékában kissé méltatlanul mellőzött, de ennek előnye volt, hogy alig lézengtek rajta páran. Lehet, hogy emiatt is tetszett annyira :) – no meg persze azért, mert még sosem voltam igazi tengeralattjárón!

Pearl Harbor: prelúdium

Elsőként szeretném megragadni az alkalmat és elnézést kérni a majd' kéthetes csendért, de összejöttek a dolgok. Itt ugyanis április 15. és 20. az adóbevallások napja (kettőt készítesz, egyet Hawaii államnak, egyet pedig a kormányzatnak) és hát volt velük dolgom bőven – majd talán egyszer megírom, hogy működik errefelé a szisztéma (már amit sikerült megértenem belőle, mert a világ egyik legbonyolultabb adórendszerét sikerült összehozniuk). Ezen felül egy cikket is leadtam, amit nagyjából két hét alatt írtunk meg. Ugyanis a mérések és az adatok feldolgozása már megtörtént március végéig, tényleg csak az írásra kellett koncentrálnom. Ami gyorsan meg is lett, mivel ez "csak" egy gyors kis kommunikáció, négy oldalas, ezek a fajta cikkek arra valók, ha valamilyen eredményedről gyorsan és röviden szeretnél beszámolni. Most már "csak" egy másik, nagyobb lélegzetvételű cikket kell befejeznem, egyfajta záróakkordjaként az érkezésemkor megkezdett kutatási témának.

Koko Head helyett Bishop múzeum, majd diné.

Vasárnap reggelre nagyon jó kis programot talált ki az egyik kedves munkatársam: menjünk fel a Koko kráter tetejére! Mivel már jópár hónapja nem voltam odafenn, gondolkodás nélkül jeleztem részvételi szándékom (mint később kiderült, egyedüliként). Így – dacára annak, hogy az Úr napját mint kevés pihenőnapjaim egyikét általában regenerálódással töltöm – korán felkeltem, hogy délelőtt 9-re ott legyek a hegy lábánál és elkezdhessük a túrát. Fel is szálltam az 1-es számú buszra, hogy alig egyórás zötykölődést követően már lehessen is szenvedni mászni (ezúton is szeretném kifejezni, mennyire hiányzik a BKV, mint egy kifejezetten jó szolgáltató!). 

Vasárnap: múzeumlátogatás + születésnap I.

Meglehetősen el vagyok havazva az új kutatási témám okán (tegnap kezdtük a méréseket*), ezért nem jelentkeztem immáron egy hete. De hogy pótoljam eme szörnyű mulasztást, máris belevágok abba, hogy mi történt ezen a héten vasárnap.