Vasárnap reggelre nagyon jó kis programot talált ki az egyik kedves munkatársam: menjünk fel a Koko kráter tetejére! Mivel már jópár hónapja nem voltam odafenn, gondolkodás nélkül jeleztem részvételi szándékom (mint később kiderült, egyedüliként). Így – dacára annak, hogy az Úr napját mint kevés pihenőnapjaim egyikét általában regenerálódással töltöm – korán felkeltem, hogy délelőtt 9-re ott legyek a hegy lábánál és elkezdhessük a túrát. Fel is szálltam az 1-es számú buszra, hogy alig egyórás zötykölődést követően már lehessen is szenvedni mászni (ezúton is szeretném kifejezni, mennyire hiányzik a BKV, mint egy kifejezetten jó szolgáltató!).
Utam eseménytelenül zajlott egészen a harmadik megállóig (a kb. 44-ből), amikor is egy erősen zavartan viselkedő csöves bácsi (néni?) felszállt. De mivel fizetett (vagy legalábbis döntött némi aprót a buszsofőr mellett levő perselybe) így kapott jegyet, és már jöhetett is vidítani utastársait. Talán eddig még nem említettem, de mivel itt mindenkinek van (több) autója, és a benzin literje is 150 forint körül mozog, ezért tényleg csak a turisták, nyugdíjasok, és hajléktalanok használják a buszokat. Negatív főhősünk persze azonnal belekötött a körülötte levőkbe, akik ennek megfelelően odébb is ültek, ő pedig tovább hadakozhatott imaginárius ellenségeivel, bőszen küldözve rájuk nyálmirigyeinek összes szekrétumát. Ezt körülbelül az ötödik megállónál elégelte meg a buszsofőr hölgy, aki szép szavakkal próbálta volna letessékelni a köpködő kobrát, aki – újsütetű becenevét nem meghazudtolva – nyálreptető képességét a sofőr irányába is bemutatta. Ez persze Budapesten is előfordul – főként az éjszakai órákban –, szóval semmi meglepő nem lenne benne, azonban ez itten Amerika kérem szépen. Így sofőrünk leállította a motort, és minden, a közelben levő rendőrt/mentőt/tűzoltót/tengerészgyalogost (utóbbi kettő csak költői túlzás) a helyszínre kéretett. Akik öt percen belül jöttek is, elkapták a gyanúsítottat és a mentők a könnyebb lelki sérüléseket szenvedő buszsofőrt is ellátták.
Azt hiszem, ez volt az igazán nagy különbség az otthoni hasonló helyzetekhez képest: ott, ha meg is áll a buszsofőr (mármint azzal a céllal, hogy addig nem megy tovább, amíg a renitenskedő le nem száll), szándékát általában egy percen belül elsöpri a népharag: hirtelen mindenki azonnal el szeretne jutni úticéljához és egy köpködő csövi jelenléte igazából már egyáltalán nem is zavaró. Itt egy percre se merült fel senkiben, hogy tovább fogunk haladni: mindenki szépen leszállt, és együtt néztük a rendőri (és mentői) intézkedést, illetőleg vártunk a következő buszra. Ami fél óra múlva jött volna nem pedig 5 percen belül, kedves BKV fikkantók, ezért úgy voltam vele, hogy ezt a Koko kráter túrát köphetjük fújhatjuk, és inkább bemegyek az egyetemre előkészíteni a mintámat hétfőre (mivel kb. addig jutottam el a nagy buszozásban, meglehetősen fájt is a jegyre kiadott 2,5 dollár). Persze beérve rájöttem, hogy – itt inkább nem részletezett gyakorlati okok miatt – mégsem akkor csinálom meg, hanem hétfőre halasztom és ezért szégyenszemre hazakullogtam.
De nem hagyott nyugodni a drogos hómlessz miatt kiesett kirándulás gondolata. Ha egyszer eldöntök valamit, akkor annak úgy kell lennie: ha én vasárnapra kirándulást szerveztem, akkor a világ összes nyáltermése sem tud megakadályozni abban, hogy elmenjek valahova. Habár a Koko kráter tetejére vezető túrát lekéstem, attól még volt pár alternatíva a tarsolyomban. Ezért el is kezdtem agyalni azon, hova is lenne érdemes elindulni vasárnap délután egy felé. Ekkor jutott eszembe, hogy amikor egy hétig az északi parton vigyáztunk egy házra (majd ezt is megírom) és autóval jártam be az egyetemre, akkor minden nap elmentem egy múzeum mellett. A neve Bishop (az alapító családneve után), és elvileg a legnagyobb gyűjteményt mondhatja magáénak – mármint ami a helyi és polinéz kultúrát illeti. És ami még fontosabb: a félórás buszos út alatt egyetlen tudathasadásos sem gondolta úgy, hogy képzelt barátait/ellenségeit a nyála segítségével likvidálja. Hurrá! :)
Amit a múzeumról röviden tudni kell, hogy meglehetősen drága (felnőtt belépő több, mint 23$, a gyermek is 15$), nagy területen több épületet foglal magába, és rengeteg különböző kikapcsolódási lehetőséget nyújt. Csak, hogy néhány példát megemlítsek: a hatalmas alapterületű múzeum mellett egy planetárium, egy botanikus kert, és egy archívum foglal helyet, továbbá van egy külön épület az időszaki kiállításoknak, és egy, ami a vulkáni és egyéb geológiai jelenségeknek a bemutatására fekteti a hangsúlyt – utóbbi leginkább a gyermekek számára lehet izgalmas. Igazából az egész arra van kihegyezve, hogy az egész család lehetőleg az egész napját töltse el itt: a planetárium és a vulkánház is családi programokat szervez, utóbbinál például lávát is állítanak elő mesterségesen egy kemencében. Sajnos ez éppen nem volt elérhető, és amúgy is a legtöbb eseményt lekéstük (lévén délután kettőre értünk oda). Összefoglalva: ez egy olyan múzeum, ahova érdemes nyitás körül odaérni, és nagyjából az egész napot rászánni, annyi látnivaló és program van. De legalábbis 2,5 óra – ami számunkra rendelkezésre állt – biztosan nem elég az egészhez, minimum kétszer ennyit érdemes rászánni (amúgy sem értem, de itt minden kulturális intézmény szokatlanul korán zár: fél 5-5 felé).
A pénztártól eltávolodva ez a kép fogad bennünket: szemben az 1898-ban épült főépület alakja sejlik fel. Ebben töltöttük el a legtöbb időt – nagyjából másfél órát – de igazából kétszer ennyit is minden további nélkül el lehet, amennyiben van rá időnk. Ezalatt nagyjából mindent meg lehet tudni a szigeteket egyesítő és – ebből a szempontból nem annyira sikeres, lévén alig 50 évig uralkodtak leszármazottjai – dinasztiaalapító I. (Nagy) Kamehameharól és családjáról, a szigetlakók történetéről, mitológiájáról, néprajzáról, illetve Polinézia történetéről is. Utóbbi nyilván azért érdekes, mert itt az egyes (nem túl nagy) szigetek/szigetcsoportok között tényleg többezer kilométernyi távolság van és ezek az emberek több ezer évvel ezelőtt mégis útra keltek a végtelen óceánon kenuikon, hogy új hazát keressenek. És, hogy találtak is, annak bizonyítéka, hogy kb. 1500-2000 éve (egyik utolsóként) erre a szigetre is eljutottak, és jól is éldegéltek Cook kapitány megérkezéséig. Akit itt is (egészen pontosan Hawaii szigetén) öltek meg az akkor még a nyugati kultúrára nem annyira nyitott szigetlakók.
A múzeum főépületének bejárata felől nézve Honolulu üzleti negyedének felhőkarcolói tornyosulnak.
A múzeum az egyik legismertebb hawaii születésű embernek, Duke Kahanamokunak külön termet szentel. Hősünk négy olimpián is részt vett (1912-1932), öt érmet szerezve (3 arany, 2 ezüst), leginkább az úszás különböző válfajaiban. Mint az a képen látszik, szörfözni is tudott (ezek az ő deszkái voltak), persze leginkább emiatt vált világhírűvé, 1968-as haláláig (és azóta is) köztiszteletnek örvendett a helyiek között. Keresztnevét (duke = herceg) apja után kapta, akit azért neveztek el így, mert az egyik angol herceg éppen a szigeteken tette látogatását születésekor.
Nem volt kis ember – mondhatnánk úgy is, hogy ki volt gyúrva rendesen –, ez itten például a tenyérlenyomata. Habár ez a nej tenyere a fotón, az én kezem is simán elfért rajta.
1912-ben volt, hogy egy hullámot kilométereken keresztül lovagolt meg. Ezt a tettet lehet újraélni eme szimulátor segítségével. Azért valljuk meg, hogy az itteni múzeumok nem éppen olyanok, mint otthon :)
Ez pedig a nagy terem, ahol minden van, mint a búcsúban: szemben egy kiállított ámbráscet csontváza lóg (már a múzeum megnyitása óta), egyébként ez a terem mutatja be a helyi vallást és ősi mindennapokat. A földszinten például egy heiau (tudjátok, a helyi templomok) makettje, illetve egy eredeti őslakosok által használt fűház (ilyenben laktak évszázadokig) is helyet kapott.
A bejáratnál ilyen szép lépcső vezetett fel a Polinézia történetével foglalkozó kiállításhoz. Ez utóbbiről nem készítettem fényképet, de igazából nagyon interaktívra és érdekfeszítőre sikeredett.
Ez a kis szoba a szigetek egyetlen királyi dinasztiájának állít emléket, illetve a kahiliknek. Ez utóbbiak főként tollakból készült jelvények, amelyek a törzsfőnökök/uralkodók hatalmát képviselték. Kicsit olyan, mint a középkori Európában a nemesi címerek: minden helyi potentátnak volt egy egyedi kahilije.
Útban a vulkánt bemutató épület (kép jobb szélén) felé.
Az épületen belül egy vulkán többszintes makettje is helyet foglalt. Ennek a belsejébe is be lehetett menni, ahol az itteni vulkánokról és működésükről lehetett többet megtudni játékos formában. A videó a felső szinten készült, nyomógombokkal lehetett kitörést és gáz/gőzfelhőt generálni. Mint már említettem, a lávagyártós előadás sajnos technikai okokból elmaradt.
A botanikai kertet, planetáriumot és archívumot kihagytuk, a kortárs kiállításról (szót sem érdemel) pedig nagyjából 20 másodperc után elmekültünk. Ekkor már egyébként is közeledett a záróra, így hazafelé vettük az irányt. Aztán rájöttünk, hogy éhesek vagyunk, így nekiálltunk étkezési lehetőségeket keresni, és találtunk is egy jónak tűnőt az üzleti és kínai negyed határánál, alig félórányi sétára.
Talán eddig nem emeltem ki, de a hajléktalanhelyzet elég komoly ebben a városban. Amikor megérkeztem, igazából azt hittem, hogy a régebb óta itt élők kissé felnagyítják a problémát, de be kell látnom, igazuk volt. A város minden egyes közparkjában tucatszámra élnek, vannak olyan körzetek, ahol egyenesen sátorvárosok épültek ki – mintha csak valami furcsa fesztiválon lennénk. Hogy egy kis betekintést nyújsak egy átlagos köztéri park körüli állapotokra, ezt és a következő képet készítettük (természetesen úgy téve, mintha én lennék a fotó központi alakja). Ezen a zebrán túl levő zacskóhalmot érdemes figyelni: ahhoz egy tulajdonos is tartozik, ez pedig gondolom minden ingósága, amit egy az egyben hurcibál.
A fotóra ránagyítva azért elég szomorú kép rajzolódik ki. Kicsit arra emlékeztet, amikor 2014-ben Erfurtban voltunk (amikor Jénában dolgoztam pár hónapig), és a város jelképének számító szökőkút káváján egy hasonlóan sanyarú sorsú bácsi ült, amely képről a kedves feleség egy festményt is készített anno.
A szivárvány alapján azt gondolnánk, hogy teljes az idill. Azonban a háttérben levő, életvitelszerűen otttartózkodó alakok mutatják, hogy nincs minden rendben. Sajnos a fotón így sem látszik, de ez a park úgy nagyjából ötven embernek ad "otthont". Szóval a társadalmi olló itt is vészesen nyílik, hasonlóan a világ számos részéhez.
Nade, hogy vidámabb dolgokkal fejezzem be mai posztomat, végül csak megtaláltuk a kínai negyed szélén ezt a romkocsmaszerűséget. Megmondom őszintén, hogy – azokon a nem túl tiszta utcákon sétálva és a furcsán támolygó alakokat kerülgetve – nem sok bizodalmunk volt abban, hogy jó helyet ajánlott nekünk a gúgli, és ebben még jobban megerősített bennünket az, amikor a kínai utcai kajaárus a csótányos járdára esett portékáját a legnagyobb természetességgel tette vissza a többi közé. De belépve a helyre, mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna: jó kis hatvanas-hetvenes évekbeli zene szólt, fiatalok voltak a vendégek és (végtelenül kedves) felszolgálók is, az egész hely hangulata tökéletes volt. A fotón egy limonádé látható, fogyasztás közben.
A hely neve Downbeat, mindenkinek melegen ajánljuk ha erre jár (és nem is olyan drága helyi viszonylatban). Az üléshuzaton pedig David Bowietól kezdve Frida Kahlón, (talán, ebben nem vagyok biztos) Albert Schweitzertől Israel Kamakawiwoʻoléig mindenféle popkulturális és egyéb ikon jelen van. Ha valaki a bal felső sarokban levő figurát beazonosítja, ne legyen rest megírni!
Csak hogy mindenki lássa, én is jelen voltam.
És akkor a kaják: ez egy loco moco, tulajdonképpen egy hamburgerpogácsára ütött tükörtojás barna rizzsel és gravy szósszal. Kimondottan egészségtelen (ez mondjuk éppen a csirkehúsos verziója, így talán nem annyira), de valami beteges oknál fogva kifejezetten ízlik.
És a hambi-bambi, ami elveszik a baconben és csavart sültkrumpliban. Utóbbit egyenesen imádják errefelé, olyan extra, amiért felárat kell fizetni.
Amúgy ezeket fogyasztva is megerősítést nyert bennem az az eddig is igen stabil lábakon álló feltételezésem, hogy errefelé igazán csak sülteket és hamburgert tudnak készíteni. Viszont azokat mondhatni kifogástalanul.
Ez is nagyon jó poszt volt, köszönjük szépen, úgyhogy már jöhet is a következő! :))
VálaszTörlés